Zakatolva, mint valami fogolytáborba tartó vonatszerelvényen járom be képzeletben életem addigi állomásait. Az eljövendő éveket is, amelyekről most úgy vélem, nem kecsegtetnek sokkal.
Felsőörsi jegyzetek
Először az jut eszembe a házból, hogy repülök. Egészen pontosan a gyerekszoba csillárja körül rovom a köröket. Anyám és apám állnak alattam, arcukat csodálkozva fordítják a magasba, tekintetükkel követik röptömet. – Csak meg tudtalak lepni benneteket! – gondolom repülés közben, ti valahogy nem vesztek engem komolyan és most, lám, tőletek függetlenül röpködök itt a csillár körül, akár a legyek nyáron. Nem kértem engedélyt erre a repülésre, sőt én magam sem tudtam, hogy repülni készülök, de most, hogy méterekkel felettetek a saját utamat járom végre, érzem, mindig is erre készültem, és mától mindig is így lesz. Látom apám és anyám tekintetén, hogy megértették a jelenség üzenetét, belátják, hogy alábecsültek, nem tartottak igazán sokra. Azt hitték, egyszerű bölcsődés, vagy kiscsoportosóvodás, esetleg középsős vagyok, ami egyfelől igaz ebben a sorrendben, de másfelől meg egyáltalán nem meríti ki azt, amire valójában képes vagyok. Magam sem tudtam egyébként, mi rejtezik bennem. Így, ahogy most fent repülök a mennyezet közelében, mintegy szüleim szemszögéből is figyelem magam elismeréssel. Ügyes ez a kisfiú, milyen jól repül a gyerekszoba csillárja körül! Nincs gondja semmivel, csak száll körbe szabadon, mint egy láthatatlan körhinta egyetlen látható figurája.
Délelőtt van, és a szoba fényben fürdik. Fürdenek a feketére pácolt bútorok, a tojáshéjszín falak, a rácsos ágy, a padló, a falon a faragott fatányér, és rajta a fehér kendőjét lobogtató, festett táncosnő, a vad grimaszokat vágó, vörösszakállas kínai maszkok, a falra erősített, egymást kerülgető faragott halacskák. De bármennyi dolog is fürdik, most leginkább tágasnak és kopárnak tűnik a szoba. Az én röpülésem szabad terének.
Az ablak nyitva, a kertből bezuhognak a zöld lombú fák, a fasori evangélikus templom harangja megkondul, mélyen zeng a távolban, a kertből gerlék unalomra szólító burukkolása hallatszik. Apám és anyám csak állnak és bámulnak. Én meg csak repülök a gyertyaforma körtefoglalatokkal, port gyűjtő mintás üvegalátétekkel díszített háromágú csillár körül. Nagyszerű dolog ez, és mégis milyen egyszerűen megy nekem!
Ha most nem röpülnék a csillár körül, akkor az ecetfa tövében szurkálnám egy ottfeledett rozsdásodó fém kislapáttal a fa tövében kialakított homokozó megkeményedett homokját. Csupasz térdem a hűvös földet nyomná, alig várnám, hogy a céltalan döfködésből kialakuljon valami játék, ami magányommal együtt beszippant és élettel tölti meg a gerlebúgással terhes unalmas perceket. De most erre nincs szükség. Repülök.
Az is lehet, ha nem röpülnék, akkor a házban kószálnék. Megpróbálnám kettesével venni a lépcsőfokokat, miközben csak a lábam elé néznék, hogy lássam elsuhanni a szürke, recézett betont. Azt játszanám, hogy ne tudjam, merre járok. Igaz, a harmadik emeleten kimorzsolódott a cement betonszegély, ezért anélkül, hogy felnéznék a falon elhelyezett zománctáblára, is tudnám, hogy a harmadik emeleten járok.
Az ötödiken azután – ez a titkos emelet, mert minden emeleten túl van, és valójában nem lakik itt senki – bemerészkednék a mosókonyhába. Itt minden nedves, nyirkos, visszhangos és varázslatos. Ezeknél a nagy beton mosóteknőknél mosnak hétköznap a takarítóasszonyok, akik hozzánk is járnak takarítani. Partvissal jönnek, vödörrel, felmosóronggyal, padlóviasszal. Az utóbbi a legérdekesebb. Felsöprik, felmossák a parkettát, aztán bekenik a nagy piros bödönből, majd beledugják lábukat a kefe pántja alá, a másik lábukkal egy pamutrongyra lépnek, úgy suvickolják, fényesítik a parkettát. Néha úgy tesznek, mintha korcsolyáznának, és nevetve mutatják is, hogyan, ha az alacsony ablakpárkányon ülve figyelem őket. Szeretem nagy hangjukat, felcsapó nevetésüket, és ahogy becéznek engem. Amikor az ablakot pucolják, csicsereg a kismadár a vizes újságpapír alatt. De most nincsenek itt. Most csak én vagyok fent az ötödiken a mosókonyhában, ahová besurrantam és végighúzom a kezem a nedves teknők oldalán. Visszhangosan kongva csöpögnek a cseppek a fémmosdókba a vízcsapból. Itt kéne maradnom, soha többé nem szabadna visszatérnem az alsóbb emeletekre. Mert itt van a nagy titok. A munka titka. A dolgozás titka. A mosókonyhában.
✽
Sok évvel később a felnőttkor keserves küszöbén, egy átvirrasztott éjszakát követően ugyanabban a házban, ugyanannál az ablaknál ülve nézem ugyanazt a kertet. Az íróasztalon írógép egy már több napja befűzött, érintetlen papírlappal, a hamutartóban csikkek. A fák lombjai zöld kupolákat emelnek a kert fölé, itt-ott előbukkan közöttük az éjjeli esőtől nedves talaj. Felajzott képzeletemben Jean-Jacques Rousseau bolyong a hajnali kertben, és a társadalmi szerződés tételeit vési az ismerős gyermekkori fák kérgébe. Óvatosan lépdel, zsabója, csipkés mandzsettája meg-meglibben, végül eltűnik a kert túlsó végében a sűrű árnyékok között.
Zakatolva, mint valami fogolytáborba tartó vonatszerelvényen járom be képzeletben életem addigi állomásait, beazonosítom az elmosódó arcokat, az elvonuló mozdulatok jelentését, téves döntéseim, választásaim képét. Az eljövendő éveket is, amelyekről most úgy vélem, nem kecsegtetnek sokkal.
Cigarettára gyújtok, a gyufát kipöckölöm, sercegve alszik ki az ablak alatti betonon.
– Szabad akarok lenni, végre! – suttogom magam elé.
A fák között, a kerítésen túl az utcán transzparensekkel felvonulók tűnnek fel. Hangszórókból indulók és jelszavak harsannak a hamarosan megrendezésre kerülő május elsejei felvonulás gyakorlásaképpen. A zenebona egy ideig elnyom minden más hangot, aztán ahogy távolodik a menet a közeli sugárút irányába, az apránként beálló csendben ismét hallatszik a madarak csivitelése. Most már nyugodtabbak, mint a hajnali órákban.
– Mit adnál cserébe? – kérdezi egy hang a fejemben.
– Mégis mit adhatok?
– A csereérték régtől meg van szabva – jegyzi meg a hang – a szabadságodért a lelked.
Megborzongok. – Nem a szerelmemet? – próbálok tréfálkozni. – A lelkem nem kis tét. Még akkor is, ha nem tudom pontosan, miből áll. Megéri-e a szabadságért odaadni?
Hallgatás a válasz. Elnyomom a cigarettát.
– Rendben – mondom. – Áll az alku. Mit kell tennem?
– A szokásosat: aláírni a szerződést. Ott az írógépben a befűzött papír. A kopott betűfejek hitelesítik majd az aláírásod.
– Ne írjak valamit fölébe?”, kérdem készségesen.
– Csak ennyit: „a szabadságomért a lelkem” és gépeld alá a neved!”
Lejjebb tekerem a hengerforgatóval az üres papírlapot, és rágépelem a két szóból álló szerződést, majd aláírom a nevemet.
A szobában hirtelen huzat támad, a függöny hevesen lobogni kezd, morajlik az ég. Odalépek a nyitott ablakhoz, kinézek a kertbe, majd fel az égre. Pillanatok alatt beborul, a készülő tavaszi zápor fényeibe vált a világ.
A szomszéd követség kertjéből kék egyenruhában kínai követségi alkalmazott szaporázza lépteit a hátsó, fasori követségi épülethez vezető kerti járaton. Az MTK sportklub kerítéséhez érve már hullanak is rá a kövér esőcseppek. Mire eltűnik a szemem elől, sűrű esőfüggöny lepi a kertet.
Szabad vagyok. De vajon mihez fogjak most?
