A vendégek orrából csilingelő pénzt varázsolt elő, fehér galambokat röptetett a frakkja ujjából, és színes selyemmé törte bűvészpálcáját, miközben azt kiáltozta, hogy vigyázzunk, mert ő csal…
A bejelentés
Selymes este volt. A fehér ruhába öltözött énekesnő a kert fölé magasodott. Csillagok szikráztak körülötte az ibolyaszín égen. „Ugye te is akarod komolyan, igazán…” – énekelte a nyár slágerét, miközben súlyosan megrakott tálcákkal fehér pincérkabátos, felszolgálók lebegtek a vacsoravendégek feje fölött a kivilágított kerthelyiségben. Evőeszközök, tányérok csörrentek, söröskorsók koccantak, Wellington bélszín, sültkrumpli, rántotthús és halászlé illata terjengett… „Ugye te is akarod, ami jön ezután?”
A szomszédos kertben a siketek és nagyothallók nagy kiáltozások közepette dominókat csapdostak a kerti asztalok fémlapjaira. A fényfüzérek alatt gyerekek szaladgáltak a jelekkel, bizarr grimaszokkal és gesztusokkal társalgó felnőttek között.
Délután elterjedt a házban, hogy a kínaiaknál fogadás lesz. Már kora este kiálltunk a kapuba, hogy megfigyeljük, hogyan érkeznek a csillogó fekete autók orrukon a kitűzött zászlókkal, hogyan szállnak ki a hátsó ülésekről az öltönyös férfiak, egyenruhás, váll-lapos tisztek, a selyembe öltözött, glaszékesztyűs nők, és hogyan nyeli el őket a követség arany rojtos, vörös girlandokkal feldíszített portáljának kovácsoltvas bejárata.
„Sorsdöntő most a válaszod, utunkat meghatározod” – énekelte az énekesnő. A forró nyári estében a ház szélesre tárt franciaablakaiban pongyolás nők és atlétatrikós férfiak könyököltek az ablakkorláton, és hol a követségi teraszon forgolódó, pezsgővel koccintó előkelő meghívottakat, hol a szemközti kerthelyiségben nyüzsgő vacsoravendégeket, hol pedig a siketek- és nagyothallók klubkertjében folyó lármás dominózást követték figyelemmel.
Mi, gyerekek a kert végében, a salakpálya mögött kapaszkodtunk a kerítésbe, és arcunkat a rudak közé dugva próbáltunk minél közelebb kerülni a szemközti kerthelyiséghez, amelytől a kertünkön átvezető elkerített követségi járat választott el. Minél jobban akartuk látni a ceruzabajuszos bűvészt, aki a szájából húzta ki hosszú sorban a kártyákat, a vendégek orrából csilingelő pénzt varázsolt elő, fehér galambokat röptetett a frakkja ujjából és színes selyemmé törte bűvészpálcáját, miközben azt kiáltozta, hogy vigyázzunk, mert ő csal…
„Most még csak itt sétálunk a tavasz elején. Kicsit szertelen még a szerelem, ámde alakul a gyönyörű regény.”
A bűvész bemutatója végeztével hangos kiáltásokkal hazaparancsoltak bennünket az ablakokban álló pongyolás asszonyok és atlétatrikós férfiak. De még a lámpaoltást követően az ágyban fekve is beszűrődtek a gyerekszobába a fehérbe öltözött énekesnő dalai a szerelemről és a boldogságról, a kerthelyiségből behallatszott az evőeszközök csörrenése, a követség kertjéből a felcsapó nevetések, és a siketek klubjából a hangos dominócsapkodás. Tudtam, ennél csodálatosabb nem is lehet egy nyári este. A falra akasztott, fatányérra festett népviseletes táncosnő is igazolta ezt félhomályban lobogó világos keszkenőjével, táncra emelt lábával, élénken libbenő vörös szoknyájával.
Figyeltem a táncosnő imbolygó táncát, az éjjeli szellőtől meg-megmozduló függöny játékát, a kertből a falra vetülő kósza fényeket, majd az oldalamra fordulva arcomat a párna hűvösére tapasztottam, és behunytam a szemem.
Szívem dobogása bújt meg a párna mélyén, és fokozatosan menetelés hangjává alakult át. Katonák csizmái csapódtak ütemesen. – Fasiszták! – gondoltam, – Hitler! – tettem még megborzongva hozzá magamban, és felnyitottam a szemem. El kellett hárítanom a készülődő rossz álmokat. A gyerekszoba ajtajának üvegén át hunyorogva néztem a hallba kúszó lámpafényt.
A szomszéd szobában hangos nevetés csattant. A kopasz-bajuszos volt nálunk látogatóban. Nagy hangon számolt be a világ dolgairól. Olykor apám hangja közbevetett valamit, anyám is megszólalt, amit a kopasz-bajuszos ünneplő felkiáltásokkal nyugtázott. Felkuporodtam az ágyon, hogy a két szobát elválasztó ajtót óvatos mozdulattal résnyire nyitva, szemem a résre tapasztva megfigyeljem az eseményeket. A kopasz-bajuszos pont a résben ült kezében vékony teáspohárral, úgy magyarázott mellette ülő anyámnak, míg apámnak csak a barna nadrágos, egymáson átvetett lába látszott. Olykor felsőteste is bekerült a képbe, amikor előrehajolt, hogy lepöckölje a hamut cigarettájáról. Ilyenkor mondott is valamit. A kopasz-bajuszos apámhoz fordult, és egyetértő, apró hangokat adott ki magából. Egy ideig figyeltem a jelenetet, majd behúztam az ajtót, és visszafeküdtem a párnámra. Biztonsággal töltött el, ha a kopasz-bajuszos látogatóba jött hozzánk külföldről. Családtagnak tűnt a számomra. Szüleim dolgai szorosan kapcsolódtak hozzá, és így bizonyos értelemben az én életem kereteinek is jótékony biztosítékot jelentett személye.
Betakaróztam, és füleltem a kertbe.
Már elhallgatott az énekesnő, de még javában hallatszott az evőeszközök, tányérok csörrenése. „Ugye te is akarod, ugyanúgy, ahogy én…” – járt bennem a dal.
Amikor felébredtem, csend volt. A függöny mozdulatlanul lógott az ablak előtt. A kerthelyiség bezárt, a siketek és nagyothallók hazamentek, a követségbeliek is lefeküdtek aludni. A faragott tányérra festett táncosnő befejezte táncát, a függönyön holdfény derengett.
Ekkor anyám lépett a szobába. Úgy gondoltam, a vendég távoztával az elmaradt esti búcsút jön bepótolni, és úgy is tűnt, valóban, mert letelepedett mellém az ágy szélére. Ám az anyai becézéseket követően nem jóéjszakát kívánt, hanem azt mondta, közölni szeretne velem valamit.
Ha valami fontosat készült mondani, szokása szerint saját nyelvén szólt hozzám, azon a nyelven, amelyen apámmal és a kopasz-bajuszossal, és azokkal az ismerőseivel tárgyalt, akik abból az országból származtak, ahonnan ők. Oda kellett figyelnem, nehogy valamit félreértsek. Azt mondta, hamarosan el fogunk költözni egy másik országba. Meg is nevezte a helyet, amelynek hallatán kék hullámok és fehér sziklák képe sejlett fel bennem, ami valamelyest enyhítette a bejelentés súlyát. Anyám gyorsan kiigazította tévedésem, a nyelvek zavarában két ország nevét összekevertem, nem Albániába költözünk, hanem Németországba.
Németország! Hitler és a fasiszták helye! Anyámnak még számos közlendője volt közelgő új életünkkel kapcsolatban, de én ott ragadtam a borzongató hírnél. Németország! A végső gonosz helye! A világra folyamatosan leselkedő veszély forrásvidéke! Közben anyám folytatván bejelentését hozzátette, hogy apámmal való új és titkos küldetésük részeként nevet és nemzetiséget is kell változtatnunk. Megnevezte új nevünket, és lelkemre kötötte, hogy mindezt tartsam szigorúan titokban, mert a titoktartás is része az új küldetésnek, amelynek ilyen módon én is részese vagyok. Aztán jó éjszakát kívánva becsukta maga mögött az ajtót. Kisvártatva kihunyt a fény az ajtó üvege mögött.
Lehunytam a szemem. A párna mélyén a katonák heves menetelésbe kezdtek. A csizmák csattogásába, szívem dobogásába a fülemben még mindig ott bujkáló esti sláger keveredett: „Kicsit szertelen még a szerelem, ámde alakul a gyönyörű regény.”
