Nehéz álomból ébredve az üvegajtón játszó fényekből és a lakás csöndjéből megértettem, magamra hagytak. Rossz előérzetekkel meresztettem szemem a sötétbe. Egyedül voltam tehát.
“Az, amit most fogok elmondani, régebben történt. Maugli nem hagyta még el a seeonee-i farkasok falkáját, s nem állt még bosszút Sir Khánon, a tigrisen. Akkor esett, amikor Balú tanítgatta még Mauglit a dzsungel törvényére.” Kipling: A dzsungel könyve
Hatalmas villaépület jelezte a nagy kereszteződést.
Autók és buszok zúgtak el. Az óvodai busz is itt fordult le annak idején mindig velünk, éneklő óvodásokkal: “Egyre száguld, egyre száguld. Fenn a szputnyik éjjel-nappal meg nem áll.…”
A nagy úton voltak a földalatti állomások is, mélybe vezető, zöldre mázolt vaskorlátjukkal, a fehér csempékkel, szegecses oszlopokkal és a kecses, robogva érkező fekete-sárga faülésű villamoskocsikkal.
A világ két irányba nyílt. Az egyikben a város sűrűsödött, utcák torkollottak egymásba, kopott házak magasodtak, áruházak fényreklámjai villogtak.
Ott voltak a cukrászdák, a mozik, a hidak, a sziget a színesen világító szökőkúttal és a folyón túlpartján a dombok mögött az egykori óvoda.
Olykor eltaxiztunk a dombokra egy kacagva beszélő szőke hölgy kertjébe, ahol szüleim és barátaik a gyepre terített abroszra pakolták az ételeket, ánizspálinkát bontottak és téglából rakott, rögtönzött tűzhelyen sütötték a félholddal és csillaggal díszített réznyársakra tűzött húst, paradicsomot és paprikát, és az anyanyelvükön beszéltek.
Volt, hogy vasárnaponként felkerekedtünk a város másik irányába. A meghitt, jó szagú földalatti néhány megállót követően hirtelen napfénybe ért, felbukkant a felszínre és itt haladt tovább új tájakon.
Amikor megérkeztünk egy fapadlós állomásra, egyik pillanatról a másikra belecsöppentünk a városiak és a fölutazott vidékiek szórakoztatására berendezett világba.
Perec- nápolyi- és léggömbárusok sorakoztak a járda mentén. Fejkendős parasztasszonyok kosarukból tyúkokat árultak. Csizmás parasztemberek üldögéltek a padokon. A sörös pavilonok előtt kezükben korsókkal férfiak, nők álldogáltak a magas asztaloknál, míg a vasárnapra öltözött gyerekek az asztalok lába körül kergetőztek.
Mélyen nyíló, fodros blúzban cigánylányok szoptatták csecsemőjüket. Rendőrök járták a vasárnapi néptől nyüzsgő utat.
A Vidám Park mindig teljes világot ígért. Végre megnyomhattam a dodzsem pedálját egy felnőtt mellett ülve. De ahogy az elvarázsolt kastélyban is magamat kellett elvarázsolnom, úgy az egész délelőttöt magamnak kellett kiszíneznem, hogy izgalmas legyen. Hamarosan győzött a por, a sorokban való várakozás fáradalma és a kopott eszközök egyhangúsága.
De amint elhagytuk a Vidám Parkot, megint növekedni kezdett bennem vonzereje.
Az állatkerttel is hasonló volt. A bejárat két oldalán a kőből faragott elefántok, a bejárat nyikorgó vasforgója és az első lépések érdekesebbek voltak, mint az összes állat együttvéve, kivéve talán az anyjukba kapaszkodó kismajmok és az ülőgumóját körbe hordozó csimpánz.
A nagy kereszteződés sarkán levő villaépületet sötétre festette a korom. Szüleim gyakran jártak ide. A villában étterem is működött, nyári estéken a gesztenyefák alatti asztalokat gömbbúrás lámpák világították meg.
Apám kedvence a Wellington bélszín volt. Érdeklődve figyeltem, ahogy idegen kiejtésével rendel a fehér zsakettes főpincérnél, akinek fekete nadrágján fekete selyemcsík futott végig.
Szerettem a kerthelyiség hangulatát, az egymásnak köszönő ismerős vendégeket, akikről sugárzott, hogy fontos és megbecsült életeket élnek. Örültem, hogy szüleim ennek az életnek a részei. Ez az érzés úgy lengett körül, mint az étterem gesztenyefáinak susogása.
Az épület kovácsoltvas kapuja mögött márványlépcsők vezettek föl a klub helyiségeibe. A kávézó az üvegajtók mögötti nagy teremben volt. Süppedő fotelekben alacsony asztalkák körül, kávézó, csevegő vendégek töltötték idejüket.
A terem központja egy márványkandalló volt párkányán bronz lovasszoborral. Jó volt, ha itt találtunk szabad asztalt, mert akkor pontosabban megfigyelhettem a kandalló és a szobor részleteit: a kandalló rézből kalapált tűzfogóval volt felszerelve, a szobor egy római harcost ábrázolt, aki épp a ló nyergébe szállni készül.
Előfordult, hogy szüleim este átruccantak a klubba. Ilyenkor megvárták, amíg elalszom. A fürdőszoba lámpáját égve hagyták, ajtaját résre tárták, hogy ha felébrednék ne teljes sötétre riadjak.
A fények elmosódott árnyékokat vetettek a gyerekszoba ajtajának üvegén. Gyakran nézegettem elalvás előtt a homályos foltok és a csillogó pontok rajzát.
Ha a konyhában égett a villany, ott volt anyám. Ha a hallban, akkor épp érkezett vagy távozott valaki, ha a fényeket felcsattanó hangok kisérték, akkor vendég volt nálunk, ha a szomszéd szobából derengett, akkor lefeküdni készülődtek.
Ha viszont csak a fürdőszobában égett a villany, akkor vagy égve felejtették, vagy elmentek otthonról.
Nehéz álomból ébredve az üvegajtón játszó fényekből és a lakás csöndjéből megértettem, magamra hagytak. Rossz előérzetekkel meresztettem szemem a sötétbe. Egyedül voltam tehát.
Vagy mégsem?
Az üveg mögötti fények és árnyékok bizonytalan együtteséből subát viselő alak körvonala bontakozott ki. Úgy tűnt, botot tart a kezében, és arra támaszkodva közeledik.
“A pásztor!” - villant át rajtam. És valóban, a fejemben megszólaló hang megerősített gyanúmban:
“A pásztor jött érted!” -
Az ajtó mögötti alak nyújtotta kezét a kilincs felé. Megpróbáltam felülni az ágyban, de leküzdhetetlen súly nehezedett a mellkasomra, moccanni sem engedett. Nem tudtam, mit akarhat tőlem a pásztor, de néma árnya egyre fenyegetőbbnek tűnt. Kezét már rá is helyezte a kilincsre, és lenyomni készült. Kiáltani szerettem volna, de nem jött ki hang a torkomon. Újra nekiveselkedtem, de csak tátogtam. A kilincs megmozdult és az ajtó lassan nyílni kezdett. A pásztor belépni készült, hogy magával vigyen.
Rémülten ébredtem. Az ajtót néztem. Csukva volt, a pásztor eltűnt.
“Álmodtam!” - gondoltam.
Egy ideig mozdulatlanul feküdtem, majd kikászálódtam az ágyból, és kimerészkedtem a hallba.
A lakásban nem volt senki. Kimentem az előszobába, felkapcsoltam a villanyt. Szüleim kabátjai nem lógtak a fogason. Már nem féltem annyira, mint az imént. Felnyújtózkodtam a fogashoz és leakasztottam a zsinóros drapp kabátom és magamra vettem.
Cipőt is húztam mezítlábamra. Becsuktam magam után az ajtót, és elindultam a folyosón a lépcsőház felé.
A folyosó végén kinyitottam az ajtót. A lépcsőházban sötét volt, a távoli kapu üvegén át az utca fényei mutatták az utat.
Kinyitottam a nagy utcai kaput, aminek szürke kilincse függőleges volt, nem vízszintes, ahogy a kilincsek általában.
Kiléptem a házból. Átvágtam az utcán.
A szemközti rendőr a bódéjában lehetett, mert nem állt kint az épület előtt. Befordultam a sarkon és elindultam a nagy kereszteződés felé.
Nem néztem se jobbra se balra.
Négy éves voltam, és még nem jártam éjszaka egyedül az utcán.
Most viszont nem maradhattam egyedül otthon a pásztor miatt.
Biztos voltam benne, hogy csakis a klub kávézójában lehetnek. Nem tudtam biztosan, mi az, hogy messze, de tudtam, hogy nincs messze a klub.
A márványlépcső tetején a ruhatárosnő aggódva megkérdezte, mit keresek ilyenkor este pizsamanadrágban a klubban. Mondtam, hogy a szüleimet keresem. Az anyukámat és az apukámat.
A ruhatáros nő bekísért az előtéren át a kávézóba. Az előtérben csobogott a kis kút vize.
Anyám és apám ott ültek a kandallós asztalnál és valakikkel beszélgettek.
Meglepetten felnéztek.
Ott álltam a kabátban, pizsamában.
A cipőmből lógtak a cipőfűzők.
Végre jó helyen voltam.
Itt nem kellett tartanom a pásztortól.
(Folytatása következik)
