Néhány nappal később az ötödik emeleten lakó olasz Antonio kopogtat: „Embereket akasztanak” – jelenti a városból jövet.
“Az, amit most fogok elmondani, régebben történt. Maugli nem hagyta még el a seeonee-i farkasok falkáját, s nem állt még bosszút Sir Khánon, a tigrisen. Akkor esett, amikor Balú tanítgatta még Mauglit a dzsungel törvényére.” – Kipling, A dzsungel könyve
A nagy villaépület kávézójába később fiatalkoromban is gyakran jártam. Élveztem az utat föl a márványlépcsőkön, jó volt elhaladni az előtérben csobogó díszes falikút mellett, majd benyitni a nagy, minduntalan megzördülő üvegajtón a kávézó termébe. Ekkor még szinte semmit sem változott gyermekkorom óta. Ha most időgépbe ülhetnék, akkor azt a pillanatot választanám újra, amikor az azóta halott jó barátommal üldögélünk a fotelokban, rajtunk kívül nincsenek a teremben, és beszélgetünk. Fiatalok vagyunk és így a nagyzási hóbort még teljesen hatalmában tart bennünket, jóllehet már megjelennek az első finom repedések. A témák, amelyekkel egymást próbára tesszük, változatosak, és én minden bizonnyal sokkal kevesebbet értek abból, amiről szó esik, mint francia barátom, aki nálam öt évvel idősebb, és mestere a gondolkodásnak és a beszédnek. Még akkor is, ha mindketten idegen nyelvként beszéljük az angolt, amelyen az egyik cigarettát a másik után szívva értekezünk azon a februári kora délutánon valamikor a hetvenes évek közepén.
De az időgép nem a villaépület hetvenes évekbeli kávézójába, hanem néhány méterrel arrébb, a nagy sugárút, a Népköztársaság útja és a Bajza utca kereszteződésében dob ki bő tíz évvel korábbra, a hatvanas évek elejére, mégpedig épp a nagy villaépület mellett való elhaladtomba. Szeptember vége van, hátamon kotyogó iskolatáska, jobb kezemben hegedűtok, a balban tornazsák, zsebemben egy imént vásárolt, mentollal töltött játékcigaretta. Így torpanok meg a lámpa piros jelzésére a járda szélén nem messze a földalatti lejárójától.
Szemerkélő esőcseppek fényesítik a zebra fehér csíkjait. Körülöttem ballonkabátos felnőttek. Egy pillanatra mintha érezném apám kezét a tarkómon. Szokása, hogy így irányítja lépteim. A veszélyesnek ítélt helyzetekben megragad, megállásra vagy elindulásra ösztökél, olykor még az utcasarkon való befordulást is így kormányozza.
De most apám nincs itt. Lehet, hogy épp ébredezik, bekapcsolja a rádiókészüléket, és meghallgatja az angol nyelvű bemondó híreit. Bumm-bumm-bumm-bumm! Azután reggeliznek. Apám lágytojást eszik pirítóssal, a kenyeret megmártogatja az olajban, amibe anyám eltette a külföldről ajándékba kapott olajbogyókat. Kávéznak – a lisztfinomságúra őrölt kávét vasárnapi feladatként én őrlöm a hosszú rézmozsárban -, majd elindulnak a munkahelyükre, a Bródy Sándor utcába. Majd csak késő délután látom őket viszont. Addig a kertben játszom a többiekkel, vagy a házban bóklászom. Négy éves húgomra Mamika vigyáz.
A lámpa zöldre vált. Elindulunk a túloldalra, a ballonkabátosok és én. Egy bőrkabátos is van közöttünk, kabátja szinte a bokáját veri.
A szemközti halványkék villaépület, a szovjet követség. Egy-egy ablakában fények. Szürke bőrkabátos rendőr áll bódéja mellett a szemerkélő esőben. Őt még látásból sem ismerem. Nem úgy, mint a házunk mellett, és azzal szemközt posztoló rendőröket. Szemben, a vietnámi követség előtt a tömzsi vörös hajú szokott álldogálni. Mellettünk, a kínai követség előtt a beesett arcú. Én nem beszélgetek velük, de a lányok a házból nevetgélve igen, és a takarítónők is. De ennek a rendőrnek a szovjet követség előtt nem tudom megjegyezni az arcát. Hunyorogva néz maga elé, fényes a kabátja, antantszíja, gumibotja van és barna övtáskája. Ritkán látni be a rendőrbódékba, de tudom, hogy egy kispad van bennük a hátsó falhoz ácsolva, meg egy telefonkészülék az oldalsó falon. A kis ablakot többnyire zárva tartják.
Benézek a követség kerítésén, hátha nyitva az utcára néző garázsajtó, és látok legalább egy Csajkát, ha ZIL-t nem is. De le van eresztve a redőny, és amúgy is kevés a mozgás az udvaron. Álldogálok egy ideig a kerítés rácsainál, azután újra indulok az iskola felé.
Ezen a ponton többször megakad az elbeszélés. Újra meg újra köröz a magasban, hogy lecsapjon valamire mint rejtőzködő állatra.
2.
Másfél éves vagyok. Rázkódom a futó léptektől. Anyám ölében tartva siet velem az utcán. Arcom a vállán, kezével fejemet magához szorítva csillapítja a rázkódását. Időnként a távolból lövéseket hallani. Reggel anyám és a ház gondnoka a felbolydult városon át kigyalogolnak Kőbányára, hogy hazahozzanak a nénitől, aki az elmúlt napokban vigyázott rám, amíg anyámék vidéken voltak. Ha bárki megállítaná őket az utcán nehogy megszólaljon, figyelmezteti anyámat a gondnok, nehogy a kiejtéséről azt higgyék, hogy orosz.
Másnap a parlament előtt a háztetőkről belelőnek a tüntető emberekbe. A halottakat teherautókkal szállítják el. Néhány nappal később az ötödik emeleten lakó olasz Antonio kopogtat: „Embereket akasztanak” – jelenti a városból jövet.
Anyám röviddel az országba érkezésüket követően megbízhatatlannak bizonyult a hatóságok szemében, ezért útlevelét egy minisztériumi tisztviselő már az első héten egy piros pecséttel érvénytelenítette. Apámét egyelőre meghagyták apámnál. Most barátjuk, akivel együtt hagyták el Isztambult, az éjszakát azzal tölti a konyhában, hogy kiretusálja az érvénytelenítő pecsét nyomait, és anyám új fényképét ragassza a régi, áthúzott helyére. Tojásfehérje segítségével domborított pecsétet fabrikál a fénykép szélére. Úgy gondolják, a zűrzavarban senki nem vizsgálódik tüzetesebben a határnál.
Másnap reggel négyen indulnak útnak: Antonio, Yilmaz, a barát, apám, anyám, és anyám ölében én. Sietnünk kell, mert hamarosan indul az utolsó vöröskeresztes hajó a Duna-parti kikötőből, hogy az itt rekedt követségi alkalmazottakat kimenekítse a városból. Erre a hajóra akarnak felférni a hamisított útlevéllel egyetemben a három török és egy olasz. És én.
