Van, aki a csillárt is magával hozta. A rakpartról és a hídról karjukon piros-fehér-zöld trikolorral, kezükben karabéllyal fiatal nemzetőrök figyelik a megszállók távozását.
Az előző részek itt olvashatók.
“Az, amit most fogok elmondani, régebben történt. Maugli nem hagyta még el a seeonee-i farkasok falkáját, s nem állt még bosszút Sir Khánon, a tigrisen. Akkor esett, amikor Balú tanítgatta még Mauglit a dzsungel törvényére.” – Kipling: A dzsungel könyve
Egy éves és két hónapos vagyok ezerkilencszázötvenhat október huszonhatodikán. A város fel van bolydulva. Anyám ölében haladok a Szent István körúton a Margit híd tövéből induló utolsó vöröskeresztes hajó felé. Velünk van apám, akinek a lépéstartás nehezére esik; kamaszkorában a Boszporusz mellett vezető úton biciklizve elsodorta egy részeg taxis. Azóta jobb lábára sántít. A másik két férfi: szüleim isztambuli barátja, Yilmaz, aki egy ideje szintén Pesten él és dolgozik, valamint az olasz Antonio az ötödik emeletről.
Mire a kikötőhöz érünk, a hajó már tömve van. A külföldi követségek képviselőjén mellett leginkább a szovjet követség és más szovjet intézmények alkalmazottai tolonganak a hajópallón. Vörös rúzsos, bundás nők, prémgalléros, kalapos férfiak telepakolt bőröndökkel, csomagokkal, összetekert festményekkel, szőnyegekkel araszolnak a hajó belsejébe. Van, aki a csillárt is magával hozta. A rakpartról és a hídról karjukon piros-fehér-zöld trikolorral, kezükben karabéllyal fiatal nemzetőrök figyelik a megszállók távozását, hol dühös, hol gúnyos megjegyzéseket tesznek az oroszokra, oda-odakiáltanak nekik. A hangulat pattanásig feszült. A fedélzeti bejárónál egy szürke öltönyös szovjet követségi alkalmazott áll, ő ellenőrzi és igazgatja a beszállókat, közben gúnyos tekintettel méregeti a nemzetőröket. Néha oda is vet nekik valamit magyarul. A fiatalok dühösen válaszolnak.
Antonio anyám ellenkezése ellenére feltuszkol bennünket a hajóra vezető pallóra, kisvártatva ott szorongunk a tolakodók között. A szürke öltönyös kérdésére, hogy kik vagyunk, Yilmaz odakiált: „Törökök!” „Követségiek?” – kérdi az ajtónálló. „Követségiek!” – kiáltja a tömegből Antonio.
Valamennyi lökdösődés árán feljutunk a hajóra. Levegő után kapkodva elsírom magam. Szüleim és a két barát ládákon, bőröndökön átlépkedve, az egymás hegyén-hátán ülő utazóközönség között átfurakodva keresnek mindenekelőtt anyámnak valamelyest nyugodt helyet. De minden centimétert elfoglaltak már. Így társaságunk úgy dönt, inkább a fedélzeten rendezkedik be.
A matrózok eloldják a köteleket, és a gőzhajó, farán a vöröskeresztes zászlóval dohogva elindul a nagy folyónak föl, hogy a felkelők városát utolsóként elhagyó külföldieket a határon túl biztonságba helyezze.
Fuldokolva sírok. Anyám pelenkacseréhez készülődve a fedélzeti padok egyikére fektet. Kibont a gézből, és azt tartalmával együtt az oltóhomokos láda mögé rejti. Októberi szél éri kivörösödött ágyékomat és arra késztett, hogy hüppögések közepette felhagyjak a sírással. Amíg anyám újabb pelenkába csomagol, a hajó a hídkorláton áthajoló, öklüket rázó fiatal nemzetőrök szitkaitól és jelszavaitól kisérve átúszik a híd alatt. Amikor a túloldalon kibukkan, már fogadja ismét az oroszokat hazaküldő fegyveresek kiáltozása, akik a hídról le is köpik a hajót. Az egyik köpés a széltől kissé arrébb sodorva parabola pályát ír le a levegőben, és saját nehézkedése által kijelölt tengelye körül pörögve pont akkor talál homlokon, amikor anyám befejezi a pelenka cseréjét.
„Ruszkik haza!” – hallani egyre távolabbról, ahogy a hajó a sodrással küszködve északnak halad.
A part ködbe burkolódzik. Ősz van, hamar esteledik. A hajó fokozatosan belevész az esti sötétségbe, míg már csak az ablakaiban gyúló gyér fények sejtetik körvonalát. Anyámnak és nekem végül mégiscsak helyet szorítanak a hajó belsejében. A férfiak maradnak a fedélzeten. Az éjjel beköszöntével alvóhelyet keresnek maguknak a padokon. Újságok elszórt oldalait terítik magukra, hogy védjék magukat a hópelyhektől, amelyek most váratlanul elkezdenek szállingózni.
2.
Mindebből nem emlékszem semmire, csak az elbeszélések nyomán ragadnak meg képek bennem.
A hajó kikötését követő hosszú és fárasztó vonat utat zsúfoltnak képzelem, párolgó, vastag nagykabátok között. Apám és társai a vonat folyosóján cigarettáznak, nézik az elsuhanó csehszlovák tájat, találgatják a jövőt.
A prágai vasútállomás a hangosbemondótól visszhangos. A vonat elnyúló csikorgással fut be a füstös csarnokba. A vagonok ajtajaiban előbb a bőröndök jelennek meg, majd a bőröndöt cipelő utasok. Akadnak, akik a lehúzott fülkeablakon adogatják le a poggyászukat. Megtelik a peron. Egy cseh tisztviselő fogad bennünket, taxival a Vencel térre szállít. Az Európa szállóban kerülünk elszállásolásra.
A szállodában napközben nem fűtenek, anyám takarókkal burkol be, úgy fektet a franciaágy közepére. Fejem fölött, a csillár körül őszi legyek cikáznak, azokat figyelem, miközben apám és barátja a rádió gombját tekerve különböző adókból a budapesti és a szuezi eseményeket próbálják nyomon követni.
Napok, hetek telnek el így. Esik az eső a Vencel téren. Fényesednek az utcakövek. Ázik Vencel lovasszobra. A hidegháború sorsdöntő napjait éli Kelet-Európa. Évtizedekkel később a városban ide-oda szervezett találkozókról, fontos megbeszélésekről, fenyegető üzenetekről, gyanúsításokról, lehallgatásokról, életbe vágó intrikákról szerzek tudomást. Ezek jellemzik a prágai tartózkodást szüleim számára. De engem mindez nem érint; a legizgalmasabb esemény-helyszín számomra a szálloda liftje, amelyben egy liliputi törpe liftes boy kezeli a gombokat. Jóindulatú és kedves, tréfálkozik, barátkozik velem, és én másfél éves, szétszórt, töredezett tudatomban úgy érezhetem, utunk során végre hozzám való társra leltem.
