Nem és nem. Nem engedek a kísértésnek és nem tekintem át ideológiai szempontból az MTV őszi műsorkínálatát. Nem tettem az előző rendszerben, mert akkor még nem ettem a médiakritikusok könnyű és felelősség nélküli kenyerét, így nem teszem most sem. Az árokásás nem nekem való, piszkos lesz tőle a kezem, ami nem összeegyeztethető az intellektuális gőggel. Ráadásul érzem a jelenlegi köztévés vezetés eltökéltségét, hogy valamit adjon a népnek. Kultúrát, műveltséget, világlátást. Érzem, látom, hallom a pénzből nem, csak néhány elnyűtt kamerából és a napi 3-4 forgatástól lehasznált, jobb sorsra érdemes riporterből gazdálkodó szerkesztők, főszerkesztők mindennapi elszánását, hogy ma, most, ezen a héten odateszik, amit lehet.

Azt is tudom, hogy mit jelent a feszítő szükség, hogy okosat, tanulságosat mondjunk, hogy befolyással, kulturális hatással legyünk embertársainkra, akik a globális és bulvárzajban a legtöbbször ezt észre sem veszik. Hogy mást ne mondjak, verseskötetem is jelent meg tavaly, éppen itt versblogoltam a kulturpart.hu hasábjain, és rezzenéstelen arccal olvastam a kommentelők nem mindig szupportáló bejegyzéseit, közöttük azokat, amelyekben egy a mostaninál nyugodtabb helyet, mondjuk egy ideggyógyintézetet javasoltak feszítő szükségem levezetésének helyszínéül. Ennél erősebb érv nem hiszem, hogy kell annak alátámasztására, hogy átérzem a kultúrmissziók fontosságát. A teljesen idejétmúlt, formailag már nem létező keretekbe szorított, tartalmilag pedig csak a saját magunk számára fontos, csak az általunk és szűk családunk által megértett és támogatott kultúrmissziók tökéletes értelmetlenségét.

A különbség talán csak annyi, hogy én a saját – vagyis a nagylelkű mecénás – pénzéből gazdálkodva követtem el szűkre szabott világmegváltásomat, ami ugye az MTV esetében egészen nem így van. Merthogy ők is az én, meg a mecénásom, meg a ti pénzetekből követik el ugyanezt. Persze tudom, mert olvastam az MTV tájékoztatását az őszi műsorrendről, hogy szerény költségvetésből gazdálkodnak. Ennek ellenére nagyon-nagyon kíváncsi vagyok például arra a számlára, egészen pontosan a végösszegére, amit az Aranymetszés című misszióvezető, mostanában a neten is drága pénzen reklámozott produkció címadói adtak le. Ezzel az erővel lehetett volna a Kultúrházat leváltó új műsor neve az is, hogy Iniciálé. Vagy Matyó hímzés. Vagy Papucs orrán pamutbojt. Azt pedig végképp nem értem, hogy a főcímben mire utal az a/b = a +b valami képlet. Talán arra, hogy itt a matematika is művészetté nemesül, ami nekem, aki azért mentem a jogra, hogy csak magyarból és töriből kelljen számot adnom a tudásomról, éppenséggel nem bíztató.

Ez persze a legkisebb baj. Nagyobb például az, hogy kinek szól. Ez az a kérdés, amit illene minden műsorkészítőnek feltennie még műsorkészítés előtt. Kicsiknek? Nagyoknak? Okosabbaknak? Butábbaknak? Városlakóknak? Vidéken élőknek? A kereskedelmi tévékben fel is teszik, meg is válaszolják az efféle profitábilis kérdéseket, aztán nyomják a celeb vagyok-vacsorázz velem-vetkőzz-öltözz-énekelj-üss koktélt. Az Aranymetszés viszont hezitál, mélyréteget keres és felszínt mutat, összekeveri a szezont az alommal, Miklósa Erikát köszönt terepen, természetfotóst ültet be a stúdióba, Móricz Zsigmond bugyraiba száll le, de a cuki kis hódokról sem feledkezik meg, megdönti a kamerát, hogy trendi legyen a kép, de a műsorvezetői kérdésekkel vissza is lök a tök derékszögű valóságba.

Tulajdonképpen összeszedtek mindent a legutóbbi adásban, ami Amerikában működik, volt szerelmi bájital, szőke nő, kisállat és jó fej kommandós, mégsem lett happy end, nem sokat tudtunk meg országunk kulturális sokszínűségéről. Illetve a műsor kétharmadáig biztos nem tudtunk meg sokat, utána lehet, de akkor már kikapcsoltam a tévét, mert eluntam. A tematikára egyébként rímel a díszlet is, hoztak egy pár dolgot a Híradó viszonylag modern stúdiójából, egy két dobozt a Záróra sarkából és az egészet egy olyan régen volt, Astoria, meg Kálvin aluljárós Bahia fílinges, összefirkált óriási lyukas sállal bolondították meg.

Szóval nekifeszültek, beleéreztek, beleadtak, belehittek mindent, amit lehetett, de nem lett arany a mű anyagból. Varázslat helyett csak egy vidéki kultúrházas, elszúrt bűvészmutatványt kaptunk már megint. Egy fokkal viszont még így is jobbat, mint az MTV3-ason – gyengébbeknek Duna Tv-n – futó Kikötő. Ott a vasárnap esti kultúrlázban nem sokkal korábban nagyon hosszan beszélt nagyon sok körbeültetett ember egy színdarabról, amiből láttunk is egy két handicam-es felvételt, de hogy úgy mondjam, a vizuális, szerkesztői, műsorvezetői hármas által létrehozott dőlésszög bele is tolta a műsor hajóját a hullámsírba. Mindezt persze csak az álintellektuális gőgbe csomagolt irigységünk mondatja velünk, de azért a jövő héten megyünk tovább. Merthogy vár minket click the camera, a csuda jó fej lány.

1. Nincs tévém. Évek óta nem nézem. Nincs is mit néznem, mert nincs tévém. Helyette kirándulunk, olvasunk, társasjátékozunk. A családdal, a barátokkal rengeteget vagyunk együtt, beszélgetünk, nevetünk.

2. Nincs tévém. Három éve kidobtam. Minek? A híreket a neten nézem meg, a csajokat is a neten nézem meg, pókerezni is a neten szoktam, ha még élek, amikor hazaesem munka után. Most komolyan, a Barátok köztöt, vagy Liptai sírását nézzem a Frizbiben? Belőlük elég, amennyi a Blikkben van.

3. Nem nézek tévét. Van, de nem nézem, csak a sorozatokat, de azt is DVD-n. A drót penge, a Dr. House-t néha bírom, 24, Lost, stb. Sörrel, chips-szel, meg a barátnőmmel van, hogy hajnali 5-ig 1 teljes évadot is végignyomunk. Kifolyik a szemünk, de végignézzük, mert király. De tévét nem nézek.

4. Rajtuk kívül még nagyon sokan nem néznek tévét, vagy mert nincs is tévéjük, vagy mert nem akarják elszúrni az idejüket. Aztán másnap a munkahelyen, a kávézóban, ebéd közben, az edzőteremben mindig becsúszik egy – csakis egy és véletlen – emlékkép az előző napi tévés kínálatból. Amit nem néztek, csak be volt kapcsolva és látták.

Mi viszont bevallottan tévézünk. Tévénk is van és megszállottan nézzük. Mert csinálni is szeretjük, valamennyire értjük is, hogy hogyan működik és kíváncsiak vagyunk arra, hogy mások hogyan csinálják. Keressük benne a jó ötleteket és az értelmet – ez a ritkább, meg persze keressük benne a kikapcsolódás, a tét nélküli hátradőlés és bambulás lehetőségét – ez a gyakoribb. A furcsa az, hogy nemcsak az előbbi, de utóbbi cél is egyre nehezebben kivitelezhetőnek tűnik.

Az megvan, amikor a budapesti President Hotel-ben Zoltán, a bankfiókból – akinek Emese szerint csak a feje után kell kamatot fizetni – Nikosz álnéven, görög nagykövetnek kiadva magát elcsábítja az Ouzo-nak még a szagától is megroggyanó, szőke, nem túl okos, de céltudatos Rebekát? Vagy Rebeka csábítja el Nikoszt, ki tudja? Mindenesetre kiderül, hogy Nikosz nem is a Magyarországra akkreditált görög nagykövet, a légyott után indul Japánba, ami Rebekának újabb bukta, de barátnőivel hamar túlteszi magát rajta. Mondja is, hogy jujj, meg azt is, hogy ez az én formám jajj, meg olyat is kérdez a recepcióstól, hogy tényleg van-e Nikosznak felesége, de a recepciós nem ad ki titkokat, azt viszont elárulja Rebekának, hogy merre van a wellness, aki ezzel meg is elégszik.

Összesen három nő és nagyon hosszú sóhajok vannak ebben a sorozatban, ami azt a – nyilván hamis – látszatot kelti, hogy a színészeknek a válaszok előtt megsúgják, hogy mi a válasz, amire ők rábólintanak, hogy értik, mielőtt karakterként partnerüknek válaszolnak. Olyan az egész, mint az új, nullamániásnak elkeresztelt Raiffeisen reklám. Három nagyon idétlenül kisminkelt és felöltöztetett nő retro óriáspecsétekkel össze-vissza rohangászva 0-ásokat pecsétel szintén retro terek retro felirataira – pl. ruhatár 200 ft. helyett 0 forint – és közben tényleg nagyon hülyén röhög. Mi pirulunk helyettük is, az ötletgazda kreatív helyett is, mint a színházban, ha érzi az ember, hogy a színész elfelejtette a szövegét.

A lendület magával sodorja a forgatókönyvet, a karakterábrázolást, a rendezést, vagyis az összes titkos összetevőt, és nem is hozza vissza soha többet. A sorozatot a rendező azoknak ajánlja – teljesen komolyan -, akik minőségi szórakozásra vágynak csütörtök esténként. Szerinte mindez lendületes, magas színvonalú vígjáték, amely a mindennapok problémáit boncolgatja. Ez bizonytalanított el minket is, mert amíg ezt nem olvastuk, azt hittük, hogy mindez csak egy rossz vicc.

A Diplomatavadász az egyik sorozat, amit az MTV-től tavaly elvont, majd a Duna Tv-nek adott pénz egy részéből, a Cselényi-korszak nemzettelevíziója gyártani bírt. Azt nem tudjuk, hogy mennyiből, mert az nem derült ki, csak annyi, hogy az annyi nem annyi, legalábbis, amikor a Hungária Közalapítvány fideszes kurátora megbolygatta az ügyet nyár elején, Cselényi professzor rövid határidőn belül közös megegyezéssel – hát persze, hogy azzal – távozott a minőségdíjas televízió elnöki székéből.

A lényeg: a Diplomatavadászok című sorozat látlelet. Megmutatja, hogy lehet viszonylag sok pénzből, szép helyszíneken, nem is a legutolsó vonalbéli színészekkel igazi szemetet összepakolni. Azt is megmutatja, hogy mennyire van összhangban a Duna Tv a saját, sokat hangoztatott hitvallásával. Aztán azt is megmutatja, hogy hol tart a műsorkészítés 2010-ben Magyarországon.

Megmutatja, mennyi új ötlet, formátum, lehetőség, pénz és gondolat van a műsorkészítőkben. Hangsúlyosan és nagyon határozottan: nemcsak a Duna Tv-s műsorkészítőkben!!!!

Persze tulajdonképpen csak az irigység beszél belőlünk. Mert mi szerettük volna a gyártási költségek után megmaradó komoly nyereséget zsebre tenni. Mert mi szeretnénk ilyen sorozatot készíteni, csak persze minket senki sem kér, hív. Mert tulajdonképpen – ha hívnának, pénzünk is lenne – akkor se tudnánk ennek a tizedét se kitalálni, leszervezni, leforgatni, megvágni, dobozba tenni, mert kevesek vagyunk hozzá.


Mindenesetre akár meg nem értett zsenik, akár primitív ösztönlények vagyunk, mostantól minden héten belekötünk a tévésekbe. A legkönnyebb helyről: a partvonalról. Kultúrpart-vonalról. Azért mindig igyekszünk némi kontextust is adni a kötözködésnek, olyat, amit talán kevesen kalkulálnak be. Mert persze a tévé, a média maga a manipuláció, ami nem baj, sőt. Az már nagyobb gond, ha a készítők lépten-nyomon hülyének néznek minket. A legnagyobb probléma viszont az, ha ezt nem is direkt csinálják, hanem rutinból.

Többet nem is vállalhatunk, csak ennyit: a bekiabálásainkkal, ezzel a médiacincálós bloggal jelezzük, hogy fogyasztunk ezerrel, de közben figyelünk is.

Állandó magyar műsor indul hétfőn a román közszolgálati televízióban. A Román Televíziótársaság kolozsvári területi stúdiójának nemzetiségi szerkesztősége Erdélyi Figyelő című műsora hétfőtől péntekig mindig ugyanabban az időpontban jelentkezik.

A kolontári és a devecseri tragédia arra ihletett két zalai fiatalt, hogy Vörösiszap címmel közös dalt alkosson, amelyet a hét végén a keszthelyi Helikon Rádió sugárzott először.

Martin Freeman brit színész játssza Zsákos Bilbó szerepét A hobbit című kétrészes produkcióban - jelentette be Peter Jackson, a J.R.R. Tolkien regényéből készülő film rendezője.

Többek között egy dél-afrikai rapvideót és egy fiatal cseh filmes Moonwalk című klipjét választották be a New York-i Guggenheim Múzeum által szervezett YouTube-verseny legjobb 25 alkotása közé.

Akkor essünk neki kéjes gyönyörrel a közszolgálati Magyar Televíziónak. Persze bárki mondhatja, hogy az első, múlt heti médiakritika csak a bemelegítés volt, ráhangolódtunk a gyógyíthatatlan beteg, végső stádiumában vergődő köztévé kíméletlen darabokra szedésének. De mégsem így van. Mert ez így túl egyszerű lenne.

Például rögtön az elején rögzítsünk néhány nagyon nem mellékes dolgot az MTV védelmében. Nincs pénze, nincs pénze, ja és nincs pénze. Soha nem is volt elég, tavaly év végén meg elvontak tőle, vagy inkább nem adtak oda neki úgy 8 milliárdot, amiből 2 és felet áttoltak a Duna Tv-nek, ahol például a múlt héten említett Diplomatavadász című csodasorozatot is leforgatták belőle.

Szóval nehéz a dolga az MTV-nek. Nincs pénze, nincs – vagy inkább túl sok barátja van. Leszólnak a politikai szerkesztőknek, hogy kit hívjanak Az Estébe, Ma reggelbe, instruálják a riportereket, hogy mit kérdezzenek a magasságostól, meg hasonlók. Legalábbis ezek a minden bizonnyal alaptalan pletykák. Rájuk tenyerelt és tenyerel tehát a politika is, lenyomja a víz alá és csak nagyon ritkán, nagyon kis levegőket enged nekik. Úgy meg nehéz kreatívnak, látványosnak, figyelemfelkeltőnek, értékteremtőnek és megőrzőnek lenni. (Azért a Duna Tv-t e tekintetben sem hagynám ki: médiatörténelmet írtak, amikor a Hattól nyolcig című reggeli műsorukban debütáló Apáthi-Tóth Katát azért bízták meg azonnal az első szereplése után új feladattal, mert szerintük kínos kérdéseket tett fel Mesterházy Attilának és Szijjártó Péternek, akik ugyan ezt nem kifogásolták, de a Cselényi-vezetés közleménye szerint hozzájuk azért mennek a politikusok, hogy kellemesen érezzék magukat!!!)

Aztán: nincs pénze, de van méregdrága és nagyon szép székháza is az MTV-nek, amit nem tud fenntartani. Így aztán 21. századi díszletek szolgálják az erős jóindulattal 20. századinak mondható tartalmat. Kár, hogy a díszleteket csak az MTV dolgozói láthatják, mert a műsorokban nyomuk sincs. Könnyű lenne az Önök kérték-et, a Teadélutánt, régi?-új? Szempontot, vagy a megújult Kultúrházat – bocsánat - Aranymetszést említeni, de a hírműsorokat kivéve akár az összeset felsorolhatnánk. Nem tesszük.

Ahol viszont van díszlet, meg erős, szép főcím, meg SNG – élő bejelentkezés -, meg osztott képernyő, meg nagyon nagy totál, ott totál furcsák a párbeszédek. Például olyanokat mond a műsorvezető, hogy „...jó, hát ha nincs benne semmi, akkor nem kell beszélnünk róla.” Meg olyanokat is mond vagy kérdez, fene se tudja, hogy „ ami érdekes még és aztán átmennénk a külpolitikára, hogy olvastam egy statisztikát, hogy az elmúlt 20 évben nem volt olyan magas a munkavállalási kedv, mint most. Így is kb. 10%-kal elmaradunk az uniós átlagtól, de akkor is, sajátos magyar csúcs. És ehhez munkahelyteremtés kell, hogy tudniillik a munkavállalási kedv az szárba szökkenjen. Meg azt is felveti, hogy „ az ön bakui útja, az azeri gáz kézen fogása az nem lehet oka ennek, hogy kicsit durcásabbak az oroszok?” Eddig az önkényesen, a közelmúltból kiragadott példa-csokor. Szándékosan nem írunk nevet, mert az személyeskedésnek tűnne, pedig olyat mi nem teszünk, nem is gondolunk rá még gondolatban sem. Csak egy kicsit segítünk.

Na tehát az MTV-t még az ág is húzza, de a múlt hétvégi M2-es mesénél valami bennem is eltörött. Egy ránézésre 1960-as bábfilmet adtak, a Nagyeszű sündisznócskát. Lehet azon gúnyosan nevetni, hogy Minimax, Jetix, Disney Channell, Kidsco, Boomerang, meg még vagy 10 opcionális mese- és gyerekcsatorna mellett a közszolgálati magyar televízióban még mindig a rendszerváltás előtt kitalált tévémaci mossa ugyanazzal a piros fogkefével a fogát, fogja ugyanazt a paprikajancsit és kapcsolja be ugyanazt a 20 éve is 20 évesnek tűnő tévét, hogy megnézze az esti mesét. Nem nevetünk. Lehet azon is gúnyosan nevetni, hogy az elmúlt 20 évben nem készült olyan értékelhető magyar mesedarab – rövid vagy hosszú – ami letaszíthatná a trónról a Magyar Népmeséket, Mirr-murr, a kandúrt, Pom pom meséit, Süsü a sárkányt és a többieket. Ezen sem nevetünk. Lehet átkozni a 24 órás mesecsatornákat, amelyek egyébként 80 százalékban ontják a szemetet a gyerekeinknek és filozófiailag is lehet boncolgatni, hogy azok bezzeg milyen lélekrombolók ellentétben Süsüvel. Nem átkozzuk őket, nem boncolgatunk. Lehet mindezzel ellentétben azon sajnálkozni, hogy például a BBC Prime-on minden áldott reggel 3 órán keresztül megy a láthatóan kitalált, komoly csapattal és komoly pénzből összerakott gyerekműsor-folyam. Nem sajnálkozunk. Egyet nem lehet: az én pénzemből, meg a tietekből programming címszóval az archívumból válogatás nélkül előrángatott műsorokat kontroll nélkül adásba tolni. Nemcsak a kettesen és nemcsak a mesékre vonatkozólag. A Nagyeszű sündisznócskát végignéztük az M2-es csatornán. Mert megvillantott valamit az egész közszolgálati Magyar Televízióból. A 4 éves kisfiam azt kérdezte: Apa, ez mi volt? Nem tudtam neki választ adni.

Ezek után eheti, múlt heti és jövő évi találós kérdésünk: de tényleg, mégis kinek gyárt, akarom mondani, tesz adásba műsorokat az MTV?

Ja és persze a mai kritika alapja is csak az irigység volt, hogy az egész MTV-t nem mi csináljuk. Amíg viszont ez így van, műsorkészítés és csúfos kudarc helyett marad a médiakritika. Folytatás egy hét múlva…

Szalonképesek lettek a YouTube-videók: az internetes videómegosztó portál legszínvonalasabb, művészi értékű alkotásait a New York-i Guggenheim Múzeumban tüntetik ki csütörtökön.

1. Nincs tévém. Évek óta nem nézem. Nincs is mit néznem, mert nincs tévém. Helyette kirándulunk, olvasunk, társasjátékozunk. A családdal, a barátokkal rengeteget vagyunk együtt, beszélgetünk, nevetünk.

2. Nincs tévém. Három éve kidobtam. Minek? A híreket a neten nézem meg, a csajokat is a neten nézem meg, pókerezni is a neten szoktam, ha még élek, amikor hazaesem munka után. Most komolyan, a Barátok köztöt, vagy Liptai sírását nézzem a Frizbiben? Belőlük elég, amennyi a Blikkben van.

3. Nem nézek tévét. Van, de nem nézem, csak a sorozatokat, de azt is DVD-n. A drót penge, a Dr. House-t néha bírom, 24, Lost, stb. Sörrel, chips-szel, meg a barátnőmmel van, hogy hajnali 5-ig 1 teljes évadot is végignyomunk. Kifolyik a szemünk, de végignézzük, mert király. De tévét nem nézek.

4. Rajtuk kívül még nagyon sokan nem néznek tévét, vagy mert nincs is tévéjük, vagy mert nem akarják elszúrni az idejüket. Aztán másnap a munkahelyen, a kávézóban, ebéd közben, az edzőteremben mindig becsúszik egy – csakis egy és véletlen – emlékkép az előző napi tévés kínálatból. Amit nem néztek, csak be volt kapcsolva és látták.

Mi viszont bevallottan tévézünk. Tévénk is van és megszállottan nézzük. Mert csinálni is szeretjük, valamennyire értjük is, hogy hogyan működik és kíváncsiak vagyunk arra, hogy mások hogyan csinálják. Keressük benne a jó ötleteket és az értelmet – ez a ritkább, meg persze keressük benne a kikapcsolódás, a tét nélküli hátradőlés és bambulás lehetőségét – ez a gyakoribb. A furcsa az, hogy nemcsak az előbbi, de utóbbi cél is egyre nehezebben kivitelezhetőnek tűnik.

Az megvan, amikor a budapesti President Hotel-ben Zoltán, a bankfiókból – akinek Emese szerint csak a feje után kell kamatot fizetni – Nikosz álnéven, görög nagykövetnek kiadva magát elcsábítja az Ouzo-nak még a szagától is megroggyanó, szőke, nem túl okos, de céltudatos Rebekát? Vagy Rebeka csábítja el Nikoszt, ki tudja? Mindenesetre kiderül, hogy Nikosz nem is a Magyarországra akkreditált görög nagykövet, a légyott után indul Japánba, ami Rebekának újabb bukta, de barátnőivel hamar túlteszi magát rajta. Mondja is, hogy jujj, meg azt is, hogy ez az én formám jajj, meg olyat is kérdez a recepcióstól, hogy tényleg van-e Nikosznak felesége, de a recepciós nem ad ki titkokat, azt viszont elárulja Rebekának, hogy merre van a wellness, aki ezzel meg is elégszik.

Összesen három nő és nagyon hosszú sóhajok vannak ebben a sorozatban, ami azt a – nyilván hamis – látszatot kelti, hogy a színészeknek a válaszok előtt megsúgják, hogy mi a válasz, amire ők rábólintanak, hogy értik, mielőtt karakterként partnerüknek válaszolnak. Olyan az egész, mint az új, nullamániásnak elkeresztelt Raiffeisen reklám. Három nagyon idétlenül kisminkelt és felöltöztetett nő retro óriáspecsétekkel össze-vissza rohangászva 0-ásokat pecsétel szintén retro terek retro felirataira – pl. ruhatár 200 ft. helyett 0 forint – és közben tényleg nagyon hülyén röhög. Mi pirulunk helyettük is, az ötletgazda kreatív helyett is, mint a színházban, ha érzi az ember, hogy a színész elfelejtette a szövegét.

A lendület magával sodorja a forgatókönyvet, a karakterábrázolást, a rendezést, vagyis az összes titkos összetevőt, és nem is hozza vissza soha többet. A sorozatot a rendező azoknak ajánlja – teljesen komolyan -, akik minőségi szórakozásra vágynak csütörtök esténként. Szerinte mindez lendületes, magas színvonalú vígjáték, amely a mindennapok problémáit boncolgatja. Ez bizonytalanított el minket is, mert amíg ezt nem olvastuk, azt hittük, hogy mindez csak egy rossz vicc.

A Diplomatavadász az egyik sorozat, amit az MTV-től tavaly elvont, majd a Duna Tv-nek adott pénz egy részéből, a Cselényi-korszak nemzettelevíziója gyártani bírt. Azt nem tudjuk, hogy mennyiből, mert az nem derült ki, csak annyi, hogy az annyi nem annyi, legalábbis, amikor a Hungária Közalapítvány fideszes kurátora megbolygatta az ügyet nyár elején, Cselényi professzor rövid határidőn belül közös megegyezéssel – hát persze, hogy azzal – távozott a minőségdíjas televízió elnöki székéből.

A lényeg: a Diplomatavadászok című sorozat látlelet. Megmutatja, hogy lehet viszonylag sok pénzből, szép helyszíneken, nem is a legutolsó vonalbéli színészekkel igazi szemetet összepakolni. Azt is megmutatja, hogy mennyire van összhangban a Duna Tv a saját, sokat hangoztatott hitvallásával. Aztán azt is megmutatja, hogy hol tart a műsorkészítés 2010-ben Magyarországon.

Megmutatja, mennyi új ötlet, formátum, lehetőség, pénz és gondolat van a műsorkészítőkben. Hangsúlyosan és nagyon határozottan: nemcsak a Duna Tv-s műsorkészítőkben!!!!

Persze tulajdonképpen csak az irigység beszél belőlünk. Mert mi szerettük volna a gyártási költségek után megmaradó komoly nyereséget zsebre tenni. Mert mi szeretnénk ilyen sorozatot készíteni, csak persze minket senki sem kér, hív. Mert tulajdonképpen – ha hívnának, pénzünk is lenne – akkor se tudnánk ennek a tizedét se kitalálni, leszervezni, leforgatni, megvágni, dobozba tenni, mert kevesek vagyunk hozzá.


Mindenesetre akár meg nem értett zsenik, akár primitív ösztönlények vagyunk, mostantól minden héten belekötünk a tévésekbe. A legkönnyebb helyről: a partvonalról. Kultúrpart-vonalról. Azért mindig igyekszünk némi kontextust is adni a kötözködésnek, olyat, amit talán kevesen kalkulálnak be. Mert persze a tévé, a média maga a manipuláció, ami nem baj, sőt. Az már nagyobb gond, ha a készítők lépten-nyomon hülyének néznek minket. A legnagyobb probléma viszont az, ha ezt nem is direkt csinálják, hanem rutinból.

Többet nem is vállalhatunk, csak ennyit: a bekiabálásainkkal, ezzel a médiacincálós bloggal jelezzük, hogy fogyasztunk ezerrel, de közben figyelünk is.

A Tilos az éterben próbál meg segíteni a vörösiszap-katasztrófa áldozatain.

Ókori görög kéziratok egyik legfontosabb gyűjteményét teszi közzé hétfői bejelentés szerint az interneten a British Library.

A volt újságszerkesztő és Britain’s Got a Talentben bíráskodó Piers Morgan fog Larry King helyére ülni a CNN műsorvezetői székében.