Néhány hónapja kezembe nyomták a Színház- és Filmművészeti Egyetemen (nekünk már főiskola marad örökre) felvételim első rostatesztjét: 1990-ben az akkori Nemzeti Színház Kaukázusi krétakör előadásáról írtam elemzést. Az egész utolsó bekezdést neked szenteltem, energiáidat, gondolatközvetítő képességedet, bődületes erődet, jelenlétedet méltattam, összevetettem az Elveszett paradicsombeli alakításoddal, és arra vetemedtem, hogy örömömet fejezzem ki, hogy végre egy neked való szerepet kaptál a Nemzetitől.

Ez a HOPPart így címnek nem is olyan rossz. Mint egy társulat neve, elborzaszt, nem tagadom. Kapálódzva érveltünk Ascher Tamással az idegenszavasdi, az értelmetlenség, az infantilizmus és a megtévesztés ellen, ami ebből a névből árad. Ők konokul ragaszkodtak saját találmányukhoz (ezt nagyra tartom amúgy), és ez lett a nevük: HOPPart. Ők a mi tanítványaink, tavaly végeztek a Színház és Filmművészeti Egyetem zenés-színész szakán, Ascherrel közös osztályunkban.

Gyakran elgondolkozom azon, hogy vajon a nézők a színházban sejtik-e, hogy milyen sok ember munkájára van szükség egy előadás létrejöttéhez. S hogy esténként hány ember dolgozik a háttérben, a takarásban, a folyosókon, a hang és fénypultokon. Hogy a díszítők hány mázsát emelnek fel naponta, hogy estére a díszlet elkészüljön, reggel meg újra próbálni lehessen, és milyen pontosságra van szükség, ahhoz, hogy az ne omoljon össze a színész alatt.

Meghosszabbította a Nemzeti Galéria február 24-ig Vaszary János festőművész gyűjteményes életműkiállítását. Kétszer láttam, másodszor elvittem a Honvéd táncosait is magammal. (Előző héten az Állatkertben voltunk, az is kultúra.)

Nekünk, színházcsinálóknak nagyon nagy a felelősségünk. Jó színházat kell csinálnunk, hogy ne szokjanak le rólunk az emberek.