E heti témánk, hogyan húzzuk ki magunkat abból a bizonyosból. S egyáltalán lehetséges-e? ÖnMagunk kihúzása. Ehhez nagy képzelőerő és költészet és egy Terry Gilliam kell. Én eléggé szkeptikus vagyok. Mi magunkat, vagy megengedjük, hogy mások is odajöhessenek a gödör széléhez, és segítsenek? Vagy túl ciki? Nem fér bele az Énképünkbe? Nagyra becsülöm az emberi törekvéseket, és a változásra való hajlamot - ha tiszta szándékú és nem Önző.
Segíts magadon, s az I…. - a mondat második felét nem írom le. Tisztelem a Nevét. De az is lehet, hogy már levakarták a házfalakról. A vége már nem a fontos, hanem az eleje. Nem Ő. Hanem én.Az egész baj egy világméretű problémával kezdődött. Egyszer a Föld pofátlanul azt mondta, hogy ő körülötte forog a világ. A Napfivér erre azt mondta, ez kész őrület, ez valamiféle új korszak hülyesége. Erre a Holdnővér, - vérszemet kapva - Földanyánkkal egyetemben perbe fogta Napot. A Hold csak azért, mert ő is azt állította Önmagáról, hogy önmagától ragyog s ehhez másoknak semmi köze sincs. Szerencsére a Napocska a Teremtőhöz fordult s fellebbezett. A Teremtő tanúnak idézte Kopernikuszt, és Galileit. A Nap megnyerte a pert. A Földnek szégyellnie kellett magát, hogy hazugságokat terjesztett, hamisan vádolt köztiszteletben álló, jó referenciákkal rendelkező személyeket, s egy biztos rendet és büntetésül örökre a Nap körül kellett keringenie.
Akár lehetne ez egy modern mese is. Így vagyunk ezzel ma mi is. Manapság úgy gondoljuk, minden lehetséges, - velem - csak akarni kell. Ez folyik mindenhonnan, kozmetikázott médián, kétes hírű hírek tengerében, magunk is szépen átalakulunk. Légy önmagad, de más köntösében, amit mások szabnak rád. A belső nem fontos. Nem számít, ki vagy, kocka fejed van, három füled, és tehetségtelen vagy, de nem baj a virtuális világban olyanná teszünk, amilyennek mi akarunk. Jó reklám, PR, kiváló portfólio és imidzs, sok szponzor. Persze ezzel nem lenne baj, ha a gyerekeink nem a tökéletes és abszolút szépség-világgal találkoznak a tv-ben. Mert a Nagy Testvér látszat valósága az olyan kúl. Valósítsd meg önmagad, légy a magad istene, le a régivel! „Új korszak kell” - mondod, - „a new age”. „Régi hazugság - mondom, - „új jelmezben”. Új project, új látás, új hit, új program.
Emlékezz, mondom, az emberiség mindig újat akart, mást, sok hasznosat termett, maradandót alkotott, s igenis kitalálta a közösség fogalmát, az egymás segítését stb. - a haladás felé - amit fejlődésnek nevezünk, s mégis valahol mindig elszúrta. Például demokráciát a tirannuszok között? Meg „apáink” ideológiája, vegyük el másoktól és osszuk szét magunk között? Ma már a virtuális valóság látszat-tengerében úszunk, a regressziót hívjuk progressziónak? Örökké változtatni akarunk, mert erre kényszerítenek. De hol vannak az igaz értékek, az erő, ami átalakít? Formálja a világot? Talán kívül keressük, ami igazán belül van?
Legyünk kiszámíthatóak, mint a kamatlábak. Csak semmi kockázat. Nem kell már keringeni mások körül, ne legyünk ingatag bolygók. Önmagunk körül forogjunk. Vegyük észre magunkat mások helyett, pereljük be Kopernikuszt! Valóban komolyan gondoljuk, hogy megfoghatjuk saját magunk haját, miközben a mocsárban süllyedünk? Önmegvalósítás. Ez a lényeg? Ma már mindent megtehetünk, mert a közönség úgyis tapsol? Apropó bolygó. Ajánlom megnézésre a K-Pax, belső bolygó c. filmet. Lehengerelt. Utána elhatároztam, nem leszek „tűzoltó, sem katona,” - belső építész akarok lenni.
Buldózer helyett - kőműves. Szív-téglákból, szeretet-palotákat. A lehetetlent megpróbálni. „Szentimentális, ma már ezzel…. „- mondod, „de én hiszek az akaratban, - vágok közbe - „az álmokban (nem a rózsaszínűekben) s abban, hogy célok nélkül nincs értelme. Hiszek a csapatban (kell egy csapat - „Régi idők focija” Minarik Ede), a barátok segítségében, hiszem, hogy nem kell mindig jó arcot vágnom, karikás a szemem reggel, s nincs hozzá csodakenőcsöm, amit tegnap reklámoztak a tv-ben. S hogy utálom a képmutatást, a vizezett bort, s örülök, hogy nem kell szégyellnem a hibáimat, s nem baj, ha csíkos zoknit veszek fel a pöttyös nadrágomhoz, s vannak, akik így is szeretnek. Mert ettől ember az ember. Én még hiszek a magasabb erkölcsben és hitben, az emberi becsületben és a nemes tettekben, (Hol vagytok, férfiak?) s ha itt lenne a Zorán, akkor elénekeltetném vele, hogy „És én hiszek….”
Én. Én, én… a jó öreg ént kell táplálni először, hogy tudjuk, kik is vagyunk az ég alatt? Halló, szimfonikus űr-zenekar! Rázzátok le magatokról a karmestert, legyetek önállóak, s mindenki fújja a magáét!!? Én soha nem hittem az ál-új korszakok hazugságaiban. És valóban miért nem kell már nekünk a magasabb, beporosodott etika, erkölcs, a régi hit, amiről csak le kellene vakarni a vért meg a sarat, és előtűnne, hogy valamikor drágakövekkel volt kirakva. És tényleg Kinek akarunk hinni? Tudunk még Valaki(k)ben bízni? S ha már az a bizonyos mókuskerék, él-e még érző chipként a lelkiismeretünk, ha még egyáltalán működik?
Tini nindzsa gyerkőcök, teremtsetek hazugságmentes új világot! Űr-tarzanok, vágjátok el a képmutatás-liánokat! Hé, 21. századi kopernikuszok, ébredjetek! Cyber galileik, lázadjatok és keljetek fel! Mutassátok meg, city-spiderman-ek, hogy tudtok az igazságért küzdeni!