A puszta hódítás nem éri meg, hiszen az ember ott, éppen a csúcson, oly keveset tehet: kitűzi zászlaját vagy visszafordul, igaz, le is ugorhat, de a legtöbbször csak ülünk ott és nézünk körbe, miénk az egész hegy, meghódítottuk, de csak bámuljuk a szomszéd csúcsokat és bosszúsak vagyunk, miért éppen ide, miért éppen ez a csúcs kellett, és azután, kérem, szépen lassan mi is megfagyunk.

...uraim, higgyék el nekem, igazából azok az útjaink a legszebbek, amelyeken kisasszonyok kísérnek minket, vagy amikor hegymászóként indulunk meghódítani szívük csücskét, igaz, olyankor könnyen előfordulhat velünk az a híres eset a tragikusan végű Popopatin-expedícióval, akik csak a hófödte csúcson döbbentek rá, hogy elfelejtettek magukkal vinni nemzeti zászlócskákat, egyáltalán, akármilyen zászlónak híján voltak, és akkoriban nem volt ám még olyan kis csipogó, drótnélküli beszélőke meg rádióállomás, felértek a csúcsra és nem tudtak mihez kezdeni, zászló nélkül az egész mit sem ért, lemászni sem volt kedvük, unták volna a visszafelé vezető utak egyhangúságát, leültek hát tanakodni és azóta senki msem hallott róluk...

...talán a Jóisten vitte fel őket magához, mert akkoriban még nem volt olyan kis kézibeszélő, ám Ő anélkül is észrevette őket, és bár egyes íróink szerint most már a Jóisten is olyan micsodával járkál, én ezt nem hiszem el senkinek, a nemesemberek is hazudhatnak, főleg manapság, és az is lehet, hogy a mai napig is ott tanácskoznak a jég alatt, mint Münchausen báró serege az orosz fronton, várnak valamit, talán a tavaszt, de ott kérem az Örök Hó birodalma van, és a fejük fölött már ott lobog az ENSZ minden tagországának zászlaja, köztük valahol az is, amit ők akkoriban elfelejtettek magukkal vinni...


...mondom, a puszta hódítás nem éri meg, hiszen az ember ott, éppen a csúcson, oly keveset tehet: kitűzi zászlaját vagy visszafordul, igaz, le is ugorhat, de a legtöbbször csak ülünk ott és nézünk körbe, miénk az egész hegy, meghódítottuk, de csak bámuljuk a szomszéd csúcsokat és bosszúsak vagyunk, miért éppen ide, miért éppen ez a csúcs kellett, és azután, kérem, szépen lassan mi is megfagyunk...

...de gondolják csak meg: azok a csodálatos menekülések, azok a titkos ösvények a szürke kőrengetegben, amikor beosonunk egy-egy kapualjon, az kérem már a legelső pillanatban egy másik világ, a kettőnké csupán, és amíg az ajtóig eljutunk, már minden mást elfeledtünk és akkor az a kulcsocska lassan belesímul a zárba, higgyék el, ennyi az egész, milyen nehéz dolgunk lesz majd a Mennyország kapujánál, ha egyáltalán, és a kulcs még fordul kettőt, de akkorra már igazán minden más eltűnik, azt reméljük, mindörökre, odabent megfőzünk egy teát, kint már sötétedik, minden ablakból kíváncsi szemek figyelnek, olyanok vagyunk most, mint egy háromdimenziós szexmozi, még csak a teánkat kortyolgatjuk, de az üvegszemek mögül már csak magányos férfiak és vénkisasszonyok merednek a vászonra, a többiek szégyenlősen folytatják szürke estjüket, nálunk már csak a gyertyák égnek, ülünk a díványon és kavargatjuk a teát és amikor megcsörren a kiskanál a porcelánon, egymásra nézünk...

...és már nem létezik a szoba sem, elfújjuk az utolsó világot is és a maradék nézők csalódottan felszisszennek és ágyukban próbálják folytatni a megszakadt filmet, de képzeletük nem képes követni a mi valóságunkat, magányosan ülünk a semmiben, mint a rajzfilmekben azok a figurák, akik még nem vették észre, hogy túlfutottak a szakadék szélén és alattuk a puszta űr tátong csupán, és akkor zuhanni kezdünk mi is, mert a szobával együtt eltűnt a dívány is és zuhanunk, zuhanunk, egymásba kapaszkodva, remegve, zihálva, de kérem szépen, azt mondja meg nekem valaki, hogyan lehetne ezt az utat megtenni visszafelé is, hogy ezután a sötét és szédítő zuhanás után először csak a dívány jelenjen meg, majd a szoba, hogy legvégül kiosonjunk azon a bizonyos kapualjon, mert egy ilyen kirándulás egy kisasszonnyal az egyetlen kivétel, amikor is mindkét irányban ugyanarra az útra vágyunk, hiába, nehéz dolgok ezek, de higgyék el nekem, megéri minden kirándulás kisasszonyokkal...

...a legszebb az, amikor kenyeret csomagolunk be egy üveg borral, meg sót meg paradicsomot és zöldpaprikát és sajtot, és mindezeket betesszük egy kockás takaróval lefedett fonott kosárkába és ketesben a mi kisasszonyunkkal elindulunk a természet lágy ölére, letelepszünk egy napsütötte tisztáson és falatozgatunk és kortyolgatjuk a bort és gyönyörködünk a természetben, de főleg egymásban, némán, szótlanul, mert a kisasszony olyankor a legszebb, ha mosolyog és ajka résnyire nyílik és illatozik, mint egy virágszál, igen, én még a sörözők füstös homályában is kedvelem, ha egy kisasszony ül a társaságban, mert az éppoly csodálatos és megnyugtató, mint egy vázában egy csokor virág az asztal közepén, igen, igen, azok az én régvolt kirándulásaim régi, vízrerajzolt, szélfútta kisasszonyaimmal, uraim, induljanak, most azonnal, amíg nem lesz késő, amíg még fúj a szél, amíg még rajzolni tudunk a vízre...