Sokszor pont az év legjobb alkotásai vesznek el a szuperprodukciók keltette reklámzajban, és nem is hallunk róluk. Most megmutatjuk, mit érdemes bepótolni.

Idén is 300-350 bemutatót jegyezhettek a hazai mozik, és valószínűleg még a legeltökéltebb filmes újságírók is csak töredékét látták ennek a merítésnek, az átlagos moziba járókról nem is beszélve. Ami nemcsak azt jelenti, hogy már az is kihívás, hogy a minket érdeklő darabokra időt szakítsunk, hanem akár azt is, hogy sokszor pont az év legjobb alkotásai vesznek el a szuperprodukciók keltette reklámzajban, és nem is hallunk róluk. Ez a lista egy kétségkívül nem teljeskörű hiánypótlási kísérlet 10 produkcióval, amely méltatlanul kerülte el a hazai moziközönség figyelmét.

10. Nagyi Projekt

A hazai alkotásoknál már csak a dokumentumfilmek moziforgalmazása nehezebb - a Nagyi Projekt ráadásul a kettő egyszerre. A produkción valószínűleg az sem segített, hogy pontosan igen nehéz lenne megfogalmazni miről is szól, de éppen ez is a remek nagymamák és unokák internacionális találkozójában: egyszerre szól a történelem feldolgozásáról, a rokoni kapcsolatokról és a nemzetek között viszonyokról is. Imádnivaló figurákkal és lehengerlően életigenlő hangulattal. Bővebben itt írtunk a filmről.

9. A szent és a farkas (Lazzaro felice)

Alice Rohrwacher filmjében páratlan eleggyé szövődnek össze a mesei motívumok és a modern valóság. A szent és a farkas egyszerre vallásos példabeszéd és társadalomkép, a kettő pedig egy sajátos szabályok mentén működő mágikus realista stílusba simul egybe. De ami a legfontosabb, hogy az alkotás örökérvényű, de mostanság különösen is releváns kérdéseket tesz fel és hagy nyitva, legfőképp annak kapcsán, hogy a jóság és a gonoszság mennyire nyeri el a maga jutalmát.

8. Gyújtogatók (Beoning)

A Gyújtogatókkal még az a szégyen is megesett, hogy az ország egyik legkisebb mozitermében vetítették a legtöbbet, pedig azon kevés művészfilmek közé tartozik, amelyeket a lehető legnagyobb vásznon érdemes nézni. Az alkotásban azonban elsősorban még csak nem is a gyönyörű fényképezése a lenyűgöző, hanem az, ahogyan egészen mélyről jövő érzéseket és életállapotokat ragad meg egy krimi-thrillernek álcája mögött. Messze nem az év legkönnyebb, de az egyik legkülönlegesebb darabja. Bővebben itt írtunk a filmről.

7. Foxtrott (Foxtrot)

A háborúról nehéz újat mondani, de ha valahol mégis sikerülhet, az az évtizedek óta folyamatos háborús készültségben létező Izrael. A Foxtrott nem a bevett módon közelíti meg a katonalétet: sokszor a hozzátartozók szemén keresztül mesél, líraian eseménytelen és visszafogott (több ponton is Jim Jarmusch Patersonjára emlékeztet), de csak azért, hogy utána még nagyobbat üssenek morbid fordulatai. Nem küzd azért, hogy lenyűgözze nézőjét, de bizonyos pillanatait így is nehéz lesz elfelejteni.

6. Nyár (Leto)

Amikor a hidegháború már kellően felengedett, a Szovjetunióban is megjelenhettek az első rockbandák - persze szigorú pártfelügyelet alatt és minden lázadó felhangtól megfosztva. A Nyár rendkívül érzékletesen festi le ezt a megkésett keleti hippikorszakot, ahol a zenészek mindenkinél önfeledtebben létezhettek, de azzal az örökös frusztrációval, hogy életük és kiteljesedésük soha nem nőheti túl a lakótelepi szoba-konyháik falait. A film hol magával ragadó zenés krónika, hol letaglózó sorstragédia, és ez a kettőssége teszi igazán egyedivé.

5. A bosszú (Revenge)

Coralie Fargeat filmje első látásra nem több a '70-es, '80-as években divatos rape and revenge-alkotások modern utánérzésénél, és tény, hogy A bosszú elsősorban azoknak a filmje, akik nem ragadnak le B-kategóriás túlzásain és a szélsőséges erőszakon. Az alkotás ugyanakkor kellő önreflexióval támadja a műfaj bevett toposzait, és az exploitation-feminizmust is igyekszik aktualizálni, így áll elő az a helyzet, hogy A bosszú nemcsak egy kifejezetten szórakoztató bosszúfilm, de a #metoo-botrányok fényében egy különösen is érdekes áthallásokkal bíró mozi.

4. Könnyű leckék

Egy újabb hazai dokumentumfilm, méghozzá a szomáliai Kafiyáról, aki egy gyermekházasság elől menekülve Magyarországon próbál érvényesülni, küzdve a nyelvvel, az érettségivel, és azzal, hogy új életéből szinte semmit nem vallhat be a szigorú muszlim szokások mentén élő családjának. A Könnyű leckéket egyszerre hatja át ennek az élethelyzetnek a drámai nehézsége, Kafiya csetlés-botlásainak humora és bája, és az ő és a környezete elképesztő pozitivitása. Az év egyik legszerethetőbb filmje.

3. A néma forradalom (Das schweigende Klassenzimmer)

Ha valaki óvakodik a szokatlan filmnyelvű produkcióktól, elsőként A néma forradalommal érdemes próbát tennie, ugyanis az alkotás abszolút a műfaji daraboktól megszokott keretek között marad. Ugyanakkor éppen arra világít rá, hogy elnyomás és lázadás soha nem fekete-fehér, és nem a leghangosabb lázadókból lesznek a diktatúra esküdt ellenségei, és nem a dicsőítőiből az ellenállás elárulói. A film remekül ábrázolja, hogy a kommunista rendszerhez ezerféleképpen lehetett viszonyulni, és sokkal összetettebben és meglepőbben, mint azt mai fejjel gondolnánk. Bővebben itt írtunk a filmről. 

2. Láthatás (Jusqu'à la garde)

A Láthatás a lehető legtovább igyekszik titokban tartani, hogy az év egyik legfeszültebb thrillerével van dolgunk, látszólag ugyanis "csak" egy csúnya válás utóéletét követhetjük, meglehetősen minimalista filmnyelv segítségével. Xavier Legrand azonban hibátlanul hozza felszínre a szereplők között bujkáló dühöt, a kisfiút alakító Thomas Gioria alakítása pedig egészen zsigeri módon közvetíti, mekkora teher a szülők vérre menő küzdelme gyermekük számára.

1. Lány (Girl)

A Lány nem pusztán azért fontos film, mert egy kisebbség (nevezetesen a transzneműek) helyzetével foglalkozik, hanem mert pokolian erős eszközökkel teszi érzékletessé az ő mindennapi dilemmáikat mások számára is. Hiszen a mű tulajdonképpen végig csak arról szól, hogy hogyan képes valaki napról napra megküzdeni a saját testével úgy, hogy ebben a harcban nem nyerhet. És ha ebbe hajlandók vagyunk igazán belegondolni, horrorokat megszégyenítően rémisztő két órában lehet részünk.