„Nem minden német fasiszta” – közölte különös, levegős kiejtésével – „vannak jó németek is.”
Minden pontosan úgy zajlott, ahogy megírtam. A bűvész, a fények, a dominók csattanása, az énekesnő dala, az aranybojtos vörös lampionok, a lebegő pincérek, a glaszé-kesztyűs hölgyek pezsgőspoharat tartó keze.
Ugyanakkor sok mindent kihagytam a leírásból. Nem idéztem meg a fák lombjának susogását, a tátikák és az oroszlánszáj illatát az előkertben, és azt sem írtam meg, milyen volt azon az éjszakán a hold a ház felett.
Azt sem tudhatom, hol hajtotta fejét álomra a kínai követségi alkalmazott, aki az est végeztével végigsietett az elkerített kerti járaton.
A siketnémáknál is kiürült a kert, a követség sötétségbe borult, és a kerthelyiség fényeit is lekapcsolták már ekkora. Csak egy éjjeli lámpa pislákolt az épület sarkán, fényében zöld árnyékot vetett a behajló ecetfa.
1. Kínai
A hátsó kertben, a salakpályán labdánk egy-egy merészebb lövésnél gyakran átröpült a követség kertjébe. Ha túl messze ért földet, kockázatos volt átmászni, ezért kivártuk, amig megjelenik egy-egy követségi alkalmazott, aki az elkerített járaton az egyik követségi épületből a másikba tartott, és megszólítottuk a rég betanult mondattal: “Nihaó sunsu! Han kie oua csoú!” Szervusz bácsi! Add vissza a labdát!
Az alkalmazott ilyenkor útmutatásunktól kísérve felkutatta a labdát, és néhány tört magyar szó kíséretében átdobta nekünk.
“Szieszie, nihá!” - köszönt el tőle a mi sebzett térdű, maszatos focicsapatunk.
2. Siketnéma
Ha a labda a Siketek-és Nagyothallók Klubja kertjébe esett, akkor nem maradt más, mint vakmerően átmászni a szomszédba, a bokrok és fák rejtekében osonva szélsebesen megkaparintani és átdobni a labdát a salakpályán várakozó társaknak, majd a drótkerítésen átevickélve visszatérni hozzájuk.
Előfordult, hogy a Siketek klubja előkertjéből, a fémasztalok közül előrontott a klub gondnoka, és krákogva, fenyegetőzve megkergette a mindenkori egyszemélyes expedíciót.
Gyorsabbak voltunk nála, a drótkerítés is jól meghajlott már, főleg a kert végében, ahol a három telek egy téglafalnál érintkezett. Ott, a résekbe lépve könnyedén átlendülhettünk a kertünkbe.
Ha úgy véltük, hogy a gondnok kiváltképp igazságtalanul bánt valamelyik társunkkal, mindig akadt, aki odaszaladt a kerítéshez, és a siketektől tanult káromkodásokat jelelt az öregnek.
Ezeket a jeleket az öklét rázó gondnok is értette, aki nem volt se siket, se nagyothalló.
3. Idegen nyelvek
Nyaranta egész napokat töltöttünk a kertben, reggeltől estig.
Késő délután a nagyfiúk is megjelentek. Ünnep volt, ha beszállhattunk hozzájuk focizni.
Alkonyatkor az előkertben a felnőttek között lebzseltünk, akik a kerti székeken üldögélve figyelték az este nyíló virágok felpattanó szirmait, és cigarettázva érthetetlen dolgokról cseréltek eszmét, ki-ki a maga nyelvén.
Mi annak örültünk, ha szüleink nemzetiségeken, családokon átnyúlva magyarul váltottak szót egymással. Élveztük kiejtésüket, a szavak, ragok tévesztését, az elnyújtott vagy elharapott magánhangzókat, a hamis hangsúllyal képzett mondatokat.
Az is előfordult, hogy valamilyen harmadik nyelven szóltak egymáshoz, vagy valamelyik felnőttről kiderült, hogy a másik nyelvét is beszéli.
Szerettük hallgatni a különböző nyelveket. Az olasz szemtelenül nyájas hangsúlyait, a görög és a spanyol pergését, az angol öblögetését, az arab kapkodó dallamát, a török torlódásait, és mindezek megjelenését tört magyar beszédükben.
Apám ritkán járt le a kertbe, talán mert minden sorsközösség ellenére különbözőségek is kormányozták a ház lakói közötti viszonyokat. Az országaikból magukkal hozott társadalmi különbségek mégiscsak működhettek a tudat mélyén, olykor a történelemből örökölt, a zsigerekben lappangó viszályok tompa reflexei is helyet követeltek. Vagy csak egyszerűen az a tény tükröződött, hogy egy másik nemzetből való mégiscsak idegen, még akkor is, ha végsősoron mindannyian idegenek voltak.
De a ház összecsiszolta a különböző életeket, főleg azokét a családokét, akiknek volt gyermekük. Mi egymáshoz tartozónak éreztük magunkat, még ha olykor el is játszottuk a történelemből ellesett ellenségeskedéseket.
A magunk módján megköveteltük, hogy szüleink is ápolják ezt a közösségét, az idegenségben való egymáshoz tartozást abban szigetszerű létben, ami jellemezte a házat. Igaz, nekünk könnyebb dolgunk volt. Eszmélésünk óta együtt laktunk, annyi minden kötött egymáshoz bennünket, hogy inkább az volt a meglepő, ha kiderült, hogy egyben-másban külön utakon járunk. Mások voltak az iskoláink, a külső világbeli kapcsolataink is sokban különböztek. De ezek a különbségek csak a ház kapujáig tartottak. A ház volt a hazánk. Ha hazaértünk, különbségeink már csak bennünket illettek, és csak életünket színeztük velük tapintatosan.
4. Magyar
Anyámnak a költözésünkre vonatkozó bejelentése még egy ideig foglalkoztatott, aztán ismét magával ragadott az idő.
Még volt egy hónap az iskolából, az is hamar letelt. Az utolsó énekórán aztán a villanó fogazatú, örökké mosolygós fiatal énektanítónő egy dalgyűjteménnyel ajándékozott meg, a könyvecskébe írott ajánlása szerint azért, hogy ne felejtsem a szép magyar népdalokat.
Beleolvasva a kottákba és szövegekbe megérintett annak sejtése, hogy tanítónőm úgy gondolja, könnyen előfordulhat, hogy az emlékeztető nélkül tényleg elfelejtem ezeket a dalokat, és a nyelvet, amelyen szólnak, és amelyen társaimmal együtt beszélünk. Sőt, a helyet magát is, amelyben ezen a nyelven beszélnek.
Azt is éreztem tanítónőm búcsúzó mosolyán, hogy ő mindig is tisztában volt azzal, hogy eddig csak a körülmények átmeneti együttállásának köszönhetően énekeltem ezeket a dalokat, és az, hogy e körülmények megszűnnek, természetszerűen és eleve hozzátartozik életem folyásához
Egy pillanatra megjelöltnek éreztem magam, olyasvalakinek, akit valójában óvni kellene valamitől, de akinek a kilétét épp azok a körülmények határozzák meg, amelyek veszélyt jelentenek rá nézve.
Addig soha nem merült fel bennem, hogy el is lehet bocsájtani abból az életből, amelynek természetes részeként éltem meg magam. De a tanítónő ajándékából és ajánlásból megértettem, olyasvalaki vagyok, akinek előbb-utóbb úgyis meg kell válnia tőle és azoktól, akik az ajándékozást kísérő szavaira tintafoltos padjaikból a csodabogaraknak kijáró idegenkedéssel emelték rám tekintetüket.
A nyár ereje és a ház élete aztán ismételten elfeledtette velem a közelgő fordulatot. Hétvégeken szárított barackmagot törtünk a kertkapu mellett, a kerti székekből tornyot építettünk és belépőt szedtünk az így létrejövő rögtönzött vidám parkba, a kövek alól gilisztákat kotortunk elő, esténként vártuk a szarvasbogarak rajzását.
A lányok ugróköteleztek, mi fociztunk.
Hétközben a napokat egy nyári táborban töltöttem egykori óvodánk szomszédságában, ahol darázs dongott az uzsonnás teásbögre és a lekváros kenyér körül.
Kora esténként szállított haza a városon át bennünket a tábori busz. Budapest élénk volt és izgalmas. A Duna hömpölygött a Lánchíd alatt, vízibuszok szelték a hullámokat, a körutakon nyáresti tömeg, az épületeken az alkonyi fényekben a fényreklámok épp kigyúltak: a tejesüveget szájához emelő nagy hasú, meztelen csecsemő, a vállán átvetett bambuszrúdon teát szállító nádkalapos kínai, az áruház reklámbetűin felkapaszkodó figurák jelzőpontjai voltak a hazaútnak. A buszban a nyár slágerét énekeltük: “Két felnőtt témája mindig csak egy, mégpedig az, hogy az erkölcs romlik… Szerettük a sláger szövegét, és az erkölcs romlását a hangvételből ítélve bíztató dolognak véltük.
Hazaérkezve egyből a kertbe szaladtam, hogy hozzácsapódjak a focizókhoz, Rubenhez, Kucihoz, Janniszhoz és a többiekhez, és elmerüljek az esteledő kert varázsában.
5. Német
Már nagyon benne jártunk a nyárban, amikor anyám tanárnőt szervezett, hogy a küszöbön álló kiutazásunkig eljövendő otthonunk nyelvére tanítson.
A jó előre beharangozott nyelvórára várva a nappali ágynak nyitható kanapéján üldögéltem, míg a kertből behallatszottak társaim kiáltásai. Délutáni fények súrolták a könyvespolcon álló könyvek gerincét, a neves török írók, költők köteteit, valamint a marxizmus-leninizmus klasszikusainak össze művét. Az íróasztalon Gorkij arasznyi bronz mellszobra vetett árnyékot. Egy réz ceruzatartóban a tollak, gémkapcsok, radírok között zöldpatinás, horpadt töltényhüvely hevert, amit anyám tett el emlékbe 1956 októberéből. A fehér csipkefüggöny meg-meg libbent a nyári szellőben, a kertben felcsattanó hangokból arra lehetett következtetnem, hogy Sergio gólt kotort be Uzsákpistinek.
A nyári melegben orromban játszott a könyvek poros illata, számban éreztem a bronzszobor, a réztányér és a töltényhüvely fémes ízét, és közben a kertbe vágytam a kétágú gesztenyefa tövében ülni, vagy a kapunak használt kopott, piros pad előtt látványosan elvetődni, ha valamelyik nagyfiú rászúrja a labdát.
Csöngettek. Az előszobából anyám vendéget fogadó hangja szűrődött. Egy idegen nő hangja felelt neki. Végül kinyílt a hall üvegajtaja, és egy kalapos hölgy közeledett anyám kíséretében a nappali felé a lakás sötétebb és világosabb foltjain át. Retiküljét magához szorítva állt meg a dohányzóasztal előtt, majd miután anyám magunkra hagyott, leült a szemközti fotelba.
A zöld kalapos, kiskosztümös hölgy biztosított afelől, hogy nagyon játékosan fog a német nyelvre tanítani. Mindenekelőtt elárulta, hogyan kell németül bemutatkozni. Rögtön be is mutatkozott. Gondosan artikulálva ejtette ki a furcsa hangzású mondatot, amelynek végén egy határozott szünettel és külön hangsúllyal kiemelte a nevét. Ezt követően elmagyarázta a bemutatkozó mondat felépítését, amelynek első fele a mindenkori bemutatkozó személyét vezeti be, a másodikba pedig elhelyezendő az illető neve, majd felszólított, hogy az elmondottak alapján mutatkozzam be neki németül. Bemutatkoztam.
Ekkor eszembe jutott egy film, amit nem régen láttam. Mamika vitt el a moziba. A város sűrűlyébe mentünk szorosan álló, kopott házak, díszes kapualjak közé, repedezett járdákon. Előzőleg Mamika a konyhaasztalra terítette az újságot, és megismertetett a lehetőségekkel. Két ifjúsági film jött számba. Az egyik egy vívós történet két fivérről, akik szüleik halálát bosszulják meg. A másik egy koncentrációs táborban játszódik, ahol a rabok egy gyereket bújtatnak. Mamika arcára döbbenet és rosszallás ütközött ki, amikor közöltem vele, hogy választásom az utóbbi filmre esik. Dermedten nézett, csak apró ékköves fülbevalója remegett fülcimpáján.
Éreztem, hogy lemond rólam, és már megbánta, hogy anyám kérésének engedve ezen a délutánon velem foglalkozik, nem a húgommal, akivel úgy bánhatott, mintha saját unokája volna, vagy még inkább, mint a távoli múltba vesző jómódú kislánykora hajasbabájával.
A filmen valóban csíkos rabruhás férfiak rejtegettek egy barakkban rossz tekintetű német katonák és kápók elől egy velem egyidősnek tűnő fiút, nehogy a németek kezére kerüljön.
“A németek fasiszták” - mondtam a dohányzóasztal túlsó oldalán ülő kalapos hölgynek.
Trude, mert így hívták a német hölgyet, zavartan nézett. “Nem minden német fasiszta” – közölte különös, levegős kiejtésével, “vannak jó németek is.”
Azzal elővett retiküljéből egy képeskönyvet, és újabb tanulnivalónak elénekelt belőle egy dalt. Az ének végeztével elmesélte, hogy az egy rókáról szól, aki ellopott egy libát, amit, ha nem szolgáltat vissza, a vadásszal és puskájával gyűlik meg a baja.
A kalapos hölgy figyelmesen nézett, fürkészte a dal rám tett hatását. Engem meglepett, hogy pont egy róka és egy vadász ügyében énekelnek a németek, de nem hagytam, hogy a tanárnő belém lásson.
“Fuchs, du hast die Gans gestohlen, gib sie wieder her!” - ismételte a szöveget most már dallam nélkül, és közben követte mutatóujjával a sorokat. “Róka, elloptad a libát, ad vissza!” – fordította. Mutatóujját a sor végén tartva ismét rám nézett, mint aki meg akar győződni arról, hogy követem a nyelvórát.
“Melyik a róka?” – kérdeztem.
“Fuchs!” - mutatott a szóra.
A kertből kiáltások hallatszottak. A nyitott ablak mögött suhogott az eperfa lombja.
Ekkor meg az jutott eszembe, hogy azt hallottam, a héten kivágják a korhadt tölgyfát, amelynek tövéből minden alkonyatkor szarvasbogarak másznak elő. Gyűjtöttük őket. Illetve Uzsákpisti gyűjtötte a bogarakat. Mi csupán felcsippentettük őket, élveztük hajlongó erejüket, megcsodáltuk a hímek hatalmas agancsát, és a nőstények fájdalmas csípésével ijesztgettük egymást.
“Nos, akkor, hogy mondják, hogy róka?” - kérdezte a kalapos némettanárnő.
Visszafordultam az ablaktól.
“Fuchs” - feleltem.
