Liszt még nem járt az emberélet útjának felén, amikor Dante olvasása után már a sötétlő erdőbe jutott. Sőt, még tovább is, le egészen a pokolba. „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” hangzik Dante nyomán a zenemű mottója, ám aki arra számít, hogy csak tömény bugyorzene következik, téved. A disszonanciákon, a sötét tónusokon, a szenvedésen, a kénköves ménkű homályán ugyanis újra és újra átcsillan a fény. „Szálla alá a poklokra, harmadnapon feltámada...” Bizony, bizony, itt a Húsvét.