A Denevérszárnyú Angyalnak három karja volt, 
és huszonötezernél adott szabadjátszmát. Az eredeti moziváltozat csak nehezen volt rekonstruálható az eredményjelzőn hátulról megvilágított jelenetek alapján, ám annyi mindenesetre kiderült, hogy a szőke nagymellű miniszoknyás, és a zöld nyakkendős fehéringes a történet folyamán már többször is egymás szájának esett, sőt, ha bekerültél a három villanygomba közé, akkor a szőke így szólt: - Oh darling! Mire a Denevérszárnyú Angyal: - Hahahaha! – És akkor jött a powerball.

A turistahajó mindig lelassít, ahol a tompaszögben kanyarodó csatorna partján feltűnik az a flamandbarokk sorház, ami semmiben sem különbözik az összes többitől. Magas, szikár, a víz fölé hajol, a homlokzatán az elmaradhatatlan rúd és kampó – máskülönben hogyan vinnéd fel a harmadikra a kanapét? Az ezeréves fa csigalépcsőn biztosan nem.

- Édes fiam, a világ nem rólad szól! Nem lehetsz mindig a középpontban! - Pedig dehogyisnem. Hiszen mi más értelme lehetne a világnak, mint az én létezésem? Ez a meggyőződés kb. tíz éves korig tart, aztán leszoktatnak róla. Elfelejteni azonban csak keveseknek sikerül, hiszen ebből az érzésből táplálkozik legősibb ösztönünk: a halálfélelem. Amikor leperdít a világ kerekéről a centrifugális erő.

Halántékomon a cső hideg gyűrűje majd nyomot hagy, ha győztesen kerülök ki ebből az orosz rulettből, de egyelőre a Flaubert pisztoly kellemetlen zsába-virágokat nyitogat az arcidegeimen, a szám széle ráng, mint az úszó, ha a befagyott tó mélyén a kukoricára potyka kap.

Vannak városok, amiket illatról, szagról is felismerek, még a képeslapjaikat, főtereiken árult szuvenírjeiket is átitatja az utcák kipárolgása. Amszterdam a majonézes sültkrumpli, ahogy esőtől nedves hajadhoz érsz, válogatott narkotikumok, és a tenger; Új-Delhi a tehénszarban rothadó büdöskefüzérek, füstölők, massala és dízel. És vannak városok, amik egy korszaktól bűzlenek.

Fekete alakok lapulnak a fák közt. Sziluettjüket élesre metszi a ragyás Hold sarlója. A postaládában levél se rezdül. Majd surranás, vetődés, hangtalan lendülnek át az árnyak a szögesdrót kerítésen. Az udvaron járunk, a nátriumlámpák fénye olajjá festi a víztócsákat a lihegő őrkutya lábai alatt. Gazdája pedig acéllámpáját úgy markolja a válla fölött, hogy azzal bármikor lesújthasson. A fénye, mint a lézerkard íve a csatornákból gomolygó ködben. Pásztáz, pásztáz.