Patti Smith Dylan-t Rimbaud-hoz hasonlítja, de talán csak azért, mert nem ismeri Petőfit.
Felsőörs, május 29.
Már régóta szeretnék írni valamiről, ami még annál is régebb óta foglalkoztat, és amin ugyanolyan régóta nem találok fogást.
Aztán mégis mindig halogatom az ügyet, és másról írok.
Például most is inkább Bob Dylanről. Megemlékeztem róla itt már az elmúlt időkben, illetve lefordítottam a Murder Most Foul című végtelenül hosszú szövegét, amit Dylan a pandémia csúcsán posztolt ki az internetre. A Rohadt egy gyilkosság Dylan kulturális, történelmi látomása a huszadik század Amerikájának általa legfontosabbnak vélt sorsfordulójáról, erkölcsi mélypontjáról, a Kennedy gyilkosságról, és annak következményeiről.
“A sötét nap Dallasban, 63 novembere/ Úgy marad fenn, mint a világnak szégyene/ Kennedy autója élén a konvojnak/Egy nap, mikor élhet, egy nap mikor meghalhat/ Leölni vitték, mint bárányt, áldozatot…” - kezdi Dylan és folytatja hét versszakon át hasonló szenvedéllyel a vádak sorát és a korszak felidézését, majd a dal végén egy möbiuszi csavarral visszaküldi hallgatóját a dal elejére: “Játszd azt, hogy ‘Vérfoltos zászlónk’, azt, hogy ‘Rohadt egy gyilkosság’”.
Idáig rendben is volnánk. Valóban nemrég írtam ilyen értelemben Dylanról. És most megint van apropója a róla való megemlékezésnek, hiszen május 24-én lett 80 éves. Isten éltesse, meg minden. Lassan fedeztem fel, évtizedekbe tellett. Persze megvoltak nekem a nagy slágerei, a Tambourine Man, a Blowin' in the Wind, a Times They Are A-Changin’, a Don’t Think Twice stb., de egyformának hallottam mindegyiket, még akkor is, ha engem is megérintett a monoton nyekergő hang, az artikulálatlan, orrhangú ének, a szájharmonika nagyvonalú lélegzése és az örök kamaszalkatú Dylan megfoghatatlan lénye.
De az én kamaszkorom megváltója a Beatles és még néhány zenekar vagy szám volt, nem a vékony Zimmerman. A lipcsei Frege-hídon álló bandával a szennyvíztől gőzölgő barna folyó felett Jürgen hatalmas táskarádiójához közel hajolva a Luxemburg Rádió adásában a nagy Beatles számokat hallgattuk, meg Stones-t, és a többi bandát, nem Bob Dylant. Ez utóbbi apránként kúszott életembe, leszámítva a budapesti gimnáziumi angolórán megtanult Blowin’ in the Wind-et követően először talán 1974-ben, Párizsban tudatosult bennem a léte. A Barbes-Rochechouart-on, Michel negyedik emeleti lakásában, a féltucat huszonéves lány és fiú közötti átláthatatlan kapcsolatok zűrzavara elől a lakóközösség egyik hálószobájába húzódva nézegettem a lemezjátszó mellett heverő lemezeket. Ekkor fedeztem fel a The Freewhelin’ Bob Dylan lemez borítóján az utcán közeledő fázósan összehúzódó, somolygó, cérna fiút, akibe egy nevető lány karol. Igaz, azon a nyáron sok más énekessel is megismerkedtem. Dick Annegarnnal, Jean Ferret-vel, Brellel, Barssens-szel, Barbarával, és talán akkor hallottam először Randy Newmannról, aki később nagy jelentőségre tett szert a számomra.
Ami Bob Dylant illeti, néhány számánál megállapodtam, és a továbbiakban csak alig bővítettem a választékot.
Aztán évtizedekkel később – a Nobel díj előtt néhány évvel – egyszerre csak, minden különösebb indok és motiváció nélkül elkezdtem magamnak fordítgatni néhány Dylan számot. Kíváncsi voltam, miről is énekel valójában ez a magánakvaló ember azon az ő fojtott hangján. Jól beszélek angolul, de annyira nem, hogy Dylan énekelt szövegét a dallammal egyenrangúan élhessem meg. Gondoltam, megnézem közelebbről magamnak. Így fordítottam le az évek során egy bő tucat számot, közöttük a Times They Are A Changin’-t, a Don’t Think Twice-t, és utoljára pont néhány nappal ezelőtt a Like a Rolling Stone-t, a My Back Pages-t és a viszonylag ismeretlen Father of Night című számát.
Értettem is, nem is a dalok hihetetlen sikerét. Az olykor túl egyszerűnek, olykor meg önkényesnek tűnő szókapcsolatokból, a néha homályos, máskor szentenciózus kijelentésekből, a hol odavetett, hol meglepő költői képekből ugyanakkor mindig összesűrűsödött valami hiteles - egy mániákusan őszinte ember hangja, aki valójában kizárólag dalban tudja átgondolni, hogy mi dolga a világgal, másokkal, saját magával és főleg, hogy mi a dolga Amerikával. Mert Dylan igazi amerikai költő, ehhez kétség nem fér.
Bob Dylan, Utolsó lapjaim (My Back Pages)
“Bíbor láng nyalta fülemet
Magasba szökő csapda
Tűzbe zárt az égő út
A nagy igazságok útja
“Találkozunk a csúcson fent!”
Büszkén így kiáltottam
Csak akkor olyan vén voltam még
De mára megfiatalodtam
Korlátolt, ha elébem állt
“Ne gyűlölj”, ordítottam
Fekete-fehér életet
Hittem és álmodoztam
Regényes igaz hősökről
Beléjük kapaszkodtam
Csak akkor olyan vén voltam még
De mára megfiatalodtam
Lányok arca az utamon
A féltékeny balhéktól
Jól csengő jelszavakig
A nagypolitikából
Mit sutba vágtak holt térítők
Hát, erre nem számítottam
Csak akkor olyan vén voltam még
De mára megfiatalodtam
Egy önjelölt professzor nyelve
Komolyabb, mint hihetnéd
Tétele, hogy a szabadság
Nem más, mint tan-egyenlőség
Egyenlőség, rebegtem én
S rá esküvést fogadtam
Csak akkor olyan vén voltam még
De mára megfiatalodtam
Hős katona, ki harcra kész
Kóbor s vad tanárhad ellen
Csak vágtam a fát magam alatt
Prédikálni, ha kezdtem
Tévelygő hajón éltem életem
Én mindig lázadoztam
Csak akkor olyan vén voltam még
De mára megfiatalodtam
A sarat álltam, az elvont veszélyt
Ez nemesnek tűnt nekem
Tévhitbe ringattam magam
Hogy van mit védenem
A jó s a rossz, hogy válnak el
Tudom én, azt gondoltam
Csak akkor olyan vén voltam még
De mára megfiatalodtam”
Fordítás közben olykor egy távoli, de ismerős visszhang társult Dylan szavaihoz. Hiszen ismerem én ezt a hangvételt, ezt az őszinte és ironikus hangot.! Vonatcsattogás társult ehhez, fülkeajtók nyitása, elsuhanó téli táj. Heine! Hát persze, Heinrich Heine, a romantikus, az ironikus, a lázadó, a kiábrándult, a kikeresztelkedett zsidó. Igen, sok közük van egymáshoz. Aztán azon gondolkodtam, hogy van-e a magyar irodalomban Dylanhez hasonlítható költő. És akkor eszembe jutott a Times They Are A-Changing hevülete, és a Don’t Think Twice 22 éves szerelmese.
Hagyd csak, jól van ez így (Don’t Think Twice, It's All Right)
Ne kérdezd, babám, hogy hogyan s miért
Hiszen úgyse számít már
Ne kérdezd, babám, hogy hogyan s miért
Ha nem érted, az se kár
Mire a kakas szól s a hajnal hasad
Nézz ki az ablakon, és már elhagytalak
Miattad folytatom útjaimat
De hagyd csak, jól van ez így
Minek is gyújtanál otthon fényt, babám
Nem nekem égne az
Minek is gyújtanál otthon fényt, babám
Sötét utamon nem vigasz
De még várom, hogy mondj vagy tégy valamit
Hogy meggyőzzél, hogy mégis maradjak itt
Bár igaz, hogy köztünk szó ritkán esik
Hát, hagyd csak, jól van ez így
Hiába hívsz, hiába szólítasz, te lány
Mint ahogy eddig még soha
Hiába hívsz, hiába szólítasz, te lány
Süket vagyok a szavadra
Magam vagyok, hosszú utamon megyek
Egy nőt szerettem, azt mondják, még gyerek
A lelkemet akarta a szívem helyett
Hát, hagyd csak, jól van ez így
Légy jó, babám
Célom nem ismerem
Az “Isten áldjon” túl jó neked
Hát akkor csak Isten veled!
Nem mondom, hogy rosszul bántál velem
Csak egy kicsit, de már mindegy nekem
Csak a drága időmért fáj a szívem
De hagyd csak, jól van ez így
Fiatal, szerelmes, bölcs és lázadó. És népszerű, nagyon népszerű! Elképesztően népszerű! Patti Smith Dylan-t Rimbaud-hoz hasonlítja, de talán csak azért, mert nem ismeri Petőfit.
Szóval Petőfi! Meglepődtem ezen a felfedezésemen, akár helytálló, akár nem. És azóta nem tudok Dylanra úgy gondolni, hogy ne jutna eszembe Petőfi, az ő versei, élete és alakja. És arra gondolok, ha nem esik el Segesvárnál, akkor talán megírja a maga Utolsó lapjait a refrénnel, miszerint “Csak akkor olyan vén voltam még/ De mára megfiatalodtam”
Ennyi. Persze marad a kérdés, hogyan keveredtem fel Párizsban a Barbes-Rochechouart-on Michelhez, és hogy annak mi köze ahhoz, amit mindig is meg akartam írni. És hogy annak mi köze Bob Dylanhez, és az ifjúságomhoz, ami ellobbant, de ami olykor úgy perzsel, mintha más nem is történt volna azóta.
Remélem, hogy majd egyszer megírom, talán pont itt.
