Újra meg újra megszületett a kert varázsa, a világ, amelyben otthon voltunk, és ami végsősoron a hazánk volt.
„Az, amit most fogok elmondani, régebben történt. Maugli nem hagyta még el a seeonee-i farkasok falkáját, s nem állt még bosszút Sir Khánon, a tigrisen. Akkor esett, amikor Balú tanítgatta még Mauglit a dzsungel törvényére.”
Kipling: A dzsungel könyve
Nehezemre esik elszakadni a háztól még így emlékekben is. A németórákat követőn, melyek tanításait azonnal betemette az állhatatosan zuhogó idő, hamarosan elérkezett az elutazás időpontja, a reggel, amikor a függőfolyósón álldogáló takarítónők együttérző és kíváncsi tekintetétől kísérve elhagytuk a lakást, és bőröndjeinket cipelve elindultunk a folyosón, majd a lépcsőn lefelé a ház előtt várakozó taxihoz, hogy az kivigyen bennünket a repülőtérre.
Csak két dolgot jegyeztem meg költözésünkig. Azt, hogy a róka ellopta a libát, azaz “Fuchs”, és azt, hogyan kell bemutatkoznom németül.
De még ne! Még ne vágjunk bele, még ne hagyjuk el a házat! Vagy hogy azon a nyelven szóljak, amelyre a kalapos némettanárnő próbált megtanítani: O Freunde, nicht diese Töne! Sondern laßt uns angenehmere anstimmen und freudenvollere! - Ó, barátaim, ne ezeket a hangokat! Énekeljünk kellemesebb, örömteljesebb dalt!
Sajátos helyekből állt össze a ház, rejtett és nyílt terekből, amelyekhez külön-külön valóságok és érzetek társultak. Helyekből, amelyek mintegy titokban alakították a bennük tartózkodók, rajtuk áthaladók képzeteit, érzéseit és így talán sorsát is.
Ott volt a felmosástól csillogó bejárati lépcsőház hűvös tere, ahol reggelenként az óvodai buszra vártak az anyák a gyerekekkel, és ahol átvették a takarítónők az érkező szennyest, hogy aztán az ötödik emeleti mosókonyhában a következő szállítmány érkezéséig kimossák, megszárítsák és kivasalják a törülközőket, abroszokat, függönyöket, óvodai napozókat.
A mosókonyhába ritkán tévedtem, de mindahányszor lenyűgözött párás levegőjének varázsa, a nagy mosótálakat kongató cseppek zenéje, a teregetett lepedők látványa. Ez volt a ház teteje, innen már nem volt tovább. Csak egyetlen magányosnak tűnő lakás volt itt, az is a lépcsőházból nyílt, nem a függőfolyosóról. A maga módján ez is rejtélyes volt, mert másként volt kialakítva, mint az alatta emeletenként sorakozó lakások. A házban egyedüliként nagy, kétszárnyú, fehér bejárati ajtaja volt. Ismerősök laktak itt, akik hamar elköltöztek, úgyhogy ekkor már emlékként néztem ezt az ajtót. A többi lakás sárga, recézett egyszerű ajtajához képest ez szokatlan volt, és hozzátartozott a ház titkaihoz.
Olykor leosontam a pincébe a melegen lüktető kazánok, csövek közé. A szenet a ház oldalába döntötték teherautóról, onnan lapátolták be a szenesek a szállítmányt a pince ablakain. Ha itt lent lapátcsörgést hallottam, visszahőköltem, tudván a gondnok lapátolja a szenet a kazánba, és ha meglát rámmordul: „Mit keresel itt, édes fiam? Na sipirc fölfelé! Különben rálapátollak téged is.”
A gondnok nem lapátolt rá sehová, megszoktam felcsattanó szigorát. De azért óvatosan viselkedtem a közelében. Szigoráért cserébe virágokat ültetett az előkertbe, homokozót épített, salakot hordott a focipályára, amit aztán télen föl is locsolt. Ott bukdácsoltunk a jégen a felcsatolható korcsolyáinkon a nagyok között, akik hátrafelé is tudtak korcsolyázni, és nagyokat csaptak ütőikkel a jégre, ha hokizáskor el akarták venni társuktól a korongot.
A téli korcsolyázás izgalmas volt, de egyben szorongató is, mert minden igyekezetem ellenére nem sikerült megtalálnom az egyensúlyt a korcsolyákkal, minduntalan kibicsaklott a lábfejem. A fagyos padon ülve hidegtől elgémberedett ujjakkal kilátástalan erőfeszítésekkel próbáltam újra-meg újra a kulccsal megszorítani a csavarokat, hogy a korcsolya ne váljon le az utcai cipőmről. Irigyeltem és felnéztem Rubenre, Sergiora, Janniszra és Kucira, akiknek hokicipőjük volt. Uzsákpistinek, a gondnok fiának, aki a közeli jégpályára járt edzésre ráadásul igazi műkorcsolyacipője volt, ahol a magasszárú cipő talpára eleve oda volt csavarozva a korcsolya.
Tél volt, hamar sötétedett, derengő fényekben tébláboltunk, dideregtünk vagy izzadtunk, ki mennyire szorgosan korcsolyázott. Az este folyamán aztán néhány szülő is megjelent, volt, aki sürgette gyermekét, jöjjön már haza, volt, aki vajaskenyeret, vagy meleg teát hozott. Végül mindannyian ott ragadtak és nézték az időközben a szomszéd követség kertjében fölgyulladt, átszűrődő esti fényekben korcsolyázókat. Ilyenkor újra meg újra megszületett a kert varázsa, a világ, amelyben otthon voltunk, és ami végsősoron a hazánk volt.
Elgémberedett tagokkal feküdtem le ilyenkor aludni. Az álmok, amelyek minden éjszaka vártak felkavaróak és félelmetesek voltak. Volt közöttük, amelyik példabeszédként mélyre hatolt és soha többé nem eresztett. A reggeli ébredések felszabadítottak, ilyenkor örömmel siettem szüleimhez, hogy bemásszak közéjük az ágyba és kipihenjem az éjszaka izgalmait. A rádióból ilyenkor mély hangon angol bemondó olvasta a híreket. Reménykedve vártam mindig, hogy csendüljön fel valamelyik rádióadón a Bébi bugi, amelyben az énekes kiállásaikor csecsemőgügyögés szólalt meg a zene ritmusában.
Az iskola negyedórányi járásra volt. A házból indulva az első keresztutcán kellett végigmennem, és az egyenesen elvitt az épülethez. Ezen az úton előbb egy különös, vadszőlővel benőtt, egyszintes régi ház előtt kellett elhaladnom. Itt három, testvér lakott a boltíves szürke kapubejáró alatti lakásban, amelynek vasrácsos ablakai az utcára néztek.
A kisebbik, barna hajú fiúnak merészen elálló füle, hegyes, apró orra volt és élénk, kancsal gombszemei. Hosszúnadrágos, pelyhedző állú bátyját gyakran láttam cigarettázni a házuk előtt, miközben sok dioptriás, félig leragasztott szemüvege mögül hunyorgott a világra. Jóban volt a fodrászokkal, a környék rendőreivel, boltosaival. Ha valamilyen szállítmány érkezett az utcába, biztos lehettem, hogy ő már a teherautónál áll és átszellemülten figyeli a szállítók sürgését, miközben fontoskodva, de egyben szolgálatkész tisztelettel kérdezgeti őket, és kommentálja munkájukat. Ha a szállítómunkások magára hagyták, rögtön a sofőrnél termett, hogy vele elegyedjen szóba, kérdezősködött és magyarázott felváltva. Úgy tűnt, senki sem bánja társalkodó szenvedélyét, és így egyre inkább hozzátartozott az utca képéhez és életéhez.
Sok évtizeddel később, amikor visszaköltöztem a kerületbe, már csak őt láttam hármójuk közül a környéken feltűnni. Félig letapasztott szemüvegét vakok- vagy gyengénlátók számára készített, sötétre foncsorozott szemüveggel váltotta fel. Kopott ruhákban, elnyűtt cipőkben, hol hosszú fehér bottal tapogatva maga előtt a járdát, hol pedig járókerettel járta az utcákat. Bekéredzkedett a boltokba, szóval tartotta az eladókat, az újságárust, a postást, a rendőröket és a szemeteseket.
Néha láttam bot és járókeret nélkül is. Ilyenkor sietősebben lépkedett a házfalak mentén. Szemlátomást szerepeket formált a vak és a mozgáskorlátozott váltogatásával, talán ezzel szerzett magának jogosultságot arra, hogy szabadon bukkanhasson fel mindenütt és szóba álljanak vele környékbeliek. Egykori házuk előtt járva azonban hiába figyeltem, hátha kilép, mint annak idején az alkóv árnyékából.
A harmadik testvér egy vékony ajkú, sápadt szőke lány volt, szellemi fogyatékosságra utaló arcvonásokkal. Ezek jóllehet nem ismétlődtek a fiúk arcán, mégis egyfajta hasonlóságra utaltak hármójuk között. Megpróbáltam kilesni szüleiket, de csak egy idős nőt láttam olykor felbukkanni a lakás ablakai, és a fáradt muskátlik mögött.
A vadszőlő elfásodott kocsányokkal tapadt a ház falán. A ház előkertje a szomszédos fodrászatba vezető sárga keramitkockás feljáróval volt határos. Apámmal ide jártunk fodrászhoz. A fal mellett sorban felállított székek egyikén ülve, az elkoptatott színes újságokkal teli asztal mellől figyeltem a krémszínű, hosszú elektromos borotvát a fehér köpenyes, ősz bajuszú borbély kezében, amint beleszánt apám tarkóján az egyenes fekete hajszálakba.
A borbély régi ismerősként csevegett apámmal, aki a maga nehézkes magyarságával tartott lépést a szellemesnek és könnyednek javallott társalgásban. Leginkább a futball volt a téma. Ebben apám nagyon kiismerte magát, és a borbély készséggel adta meg a szakértő vendégnek kijáró tiszteletet, és megvilágosodás felkiáltásaival nyugtázta apám elemzéseit. A foci kimeríthetetlen téma volt, és még akkor is arról beszéltek, amikor a borbély a hajvágás végeztével a fiókja fölé szerelt bőrszíjon fente hosszú pengéjű borotváját, majd azt jellegzetes karistoló hangok kíséretében végighúzta apám borotvahabos arcán.
Ha hosszabb szünet állt be a beszélgetésben, akkor a borbély rendszerint apám hátrahagyott hazájával kapcsolatos kérdéseket tett fel, amelyekre apám a témához illő alapossággal, a számára idegen nyelvű szavakat jellegzetesen öblögetve adta meg részletekbe menően a szakértő választ.
A szeánsz végeztével a fodrász apám kopaszodó fejét nyírfa hajvízzel átdörzsölte, és még egyszer elegáns mozdulatokkal, mintha karmesterpálcát és nem fésűt tartana kezében hátrafésülte apám haját. Ezt követően került rám a sor. A borbély velem, a külföldi futballszakértő kíséretével ugyanolyan előzékenyen bánt, mint apámmal; nagy lendülettel, mintegy reverenciával terítette nyakam köré nagy fehér kendőjét, és mindenfélékről kérdezősködve nekilátott a hajvágásnak.
Egy alkalommal, ez még iskoláskorom előtt történt, apám fejébe vette, hogy kopaszra nyírat, mondván attól erősödni fog a hajam. Talán saját kopaszodása miatti szorongásában akarta megelőzni az én hajam távoli jövőben bekövetkező hullását. Igaz, a közvélekedés is úgy tartotta, jót tesz az ilyesmi, erősödnek a hajhagymák. A műveletre egy szombat délután került sor. Apám jó előre felkészített rá, és némiképp meg is győzött annak szükséges voltáról. Mégis, amikor az ismerős bajuszos borbély a fejem búbját kopaszra nyírva a füleim fölött meghagyta a pamacsokat, majd a tükörbe nevetve “professzor úrnak” szólított, nagyon elkeseredtem, és csak akkor nyugodtam meg valamelyest, amikor a nevetséges, bohócoknak való hajkarimát is eltüntette borotvagépével.
Másnap az óvodában társaim kopasz fejemet látva körém gyűltek, és “Hruscsov! Hruscsov!” kiáltásokkal mutogattak rám. Kétségbeesetten próbáltam érvelni, miszerint a kopaszra nyírás erősíti a hajat, de a gúnyözön nem szűnt meg. Otthon zokogva számoltam be a sértésekről, és számon kértem apámon kiszolgáltatottságomat, mire ő újságja mögül azt javasolta, dicsérjem Hruscsov eszét, ha megint gúnyolnának. Másnapra megszűnt kopaszságom újdonsága, és már senki sem hozta szóba. Ennek ellenére minduntalan megpróbáltam ráterelni a szót Hruscsovra, de társaimat nem érdekelte a téma, így kudarcba fulladt minden kísérletem, hogy visszamenőleg vegyek elégtételt a rajtam esett sérelemért.
Az üzletek között sorban, a fodrászat és a trafik közé szorítva az apró tejbolt következett. Anyám gyakran leküldött tejért, kifliért. A tejboltban mindent átható sajtszaggá érlelődött az egymást követő napok, hetek, hónapok, évek tejszaga. Nagy, megkonduló fémkannákban állt a nyers és a pasztőrözött tej. Az eladónő hosszú nyelű mérővel mérte üvegbe a tejet, majd egy puha kartonéremmel zárta le az üveg száját. Nagy darab, kétkilós kenyereket is lehetett itt venni, amit végtelenül hosszú kenyérvágó késsel szeltek kívánt egységekre. Ezenfelül még zsemlét, császárzsömlét, vajas- és óriáskiflit, lekváros buktát, töpörtyűs- és vajas pogácsát és pacsnit is lehetett kapni.
A tejboltot dohányleveles cégérével a trafik követte. Mintha kötelező tartozéka volna a dohányboltoknak, ennek is nyikorgott az ajtaja. A pult mögött idős, bodorított hajú, kék köpenyes, alacsony hölgy szolgálta ki a vevőket. Szívesen tértem be ide, mert bódító volt az üzlethelyiség csokoládé illattal keveredő dohány illata, egyben bódító volt minden, ami a polcokon, fiókokban és a pult üvege alatt lapult. A dohányáru mellett cukorkák, csokoládé és különböző játékok is szerepeltek a kínálatban. Különösen vonzó volt számunkra, kisiskolások számára a mentolos kristálydarabokkal töltött, cigarettát formázó fehér műanyagszipka, hiszen ilyen módon, mégha csak utánzat képében, de elérhetővé vált számunkra a felnőttek világához tartozó, tabunak minősülő mágikus kellék. Iskolástársaimmal a szürke és vörös, hamunak és parázsnak álcázott véggel kialakított szipkával ajkaink között peckesen mentünk az utcán. Ehhez társult télen a szánkon ömlő, füsthöz hasonlító pára. Különösképpen élveztük ilyenkor, ha rövidlátó vagy tájékozatlan járókelők ránk szóltak vélelmezett dohányzásunk miatt, és nagy hangon oktattuk ki őket a helyzet valódi állása felől:
„Ez nem is cigaretta, hanem mentolos szipka! Nem is teszik tudni?” – kiabáltuk komolykodva, és közben nagyon szellemesnek tartottuk magunkat…
(Folytatása következik – A korábbi részek itt olvashatóak: 1., 2., 3., )
