„Ház eladó, érdeklődni hejben” – kiragasztott papír egy érdi ház kerítésén.

„Dáv men plász ker mikromojszcsörrel" – tévéreklám szövege.

Először is tisztázzuk az előző heti feladványunkat. Click the camera amellett, hogy csuda jó fej lány, valójában egy fényképezőgép, ami a Dora és a Diego című rajzfilmekben énekel minden hétvégén délelőtt a TV2-őn és a kettős beszéddel arra törekszik, hogy ne csak az állatok szeretetét, hanem a nyelvtanulás örömét is felvillantsa a korán kelő lurkóknak. A mesében néha olyat is mondanak a főhősök, hogy gyerünk, menjünk, kámon (come on). Nem csak leírva, de nézve és hallgatva is vicces, de a legviccesebb az, hogy a magyar médiában ez az egyetlen általam ismert kísérlet arra, hogy megvillantsák, az egyébként gyönyörű magyar nyelven kívül van még néhány a világban, ad abszurdum a magyart 15 millió honfitársunkon kívül egy árva lélek nem beszéli.

Ámde ez így túl általános, úgyhogy tovább szűkítjük a kört. Arra, hogy legális kábeltévé előfizetéssel miért nem lehet ma Magyarországon olyan csomagra előfizetni, amelyben az egyszál CNN mellett legalább még egy – na jó öt-hat - idegen nyelvű csatorna van. Meg arra is, hogy a külföldi adók műsorait mi a nyavalyának fordítják le magyarra. Ez a lángoktól ölelt kis ország szinte az egyetlen a nem native speaker földeken kívül, ahol mindent, mindig szinkronizálnak. Eurosport, National Geographic Channel, Animal Planet, Travel Channel, Disney Channel, Discovery Channel, stb. Meg a magyar adókon sugárzott filmeket, sorozatokat. Nem feliratozzák, hanem szépen lefordítják és amúgy kiváló színészekkel alámondatják. Így aztán idehaza nem is erőlködik szinte senki, hogy a magyar nyelven kívül legalább még egyet alapfokon elsajátítson.

Nem úgy, mint például a nálunk történelmileg jóval elmaradottabb skandináv országokban. Az erőlködés amúgy arra mindenképpen jó lenne, hogy némi rálátást adjon arra, hogy hogyan csinálnak tőlünk le-fel-jobbra vagy balra, szóval a határainkon túl mondjuk tévét, médiát, de akár politikát, gazdaságot, egyebeket. Pedig ha nálunk sem szinkronizálnának annyit, a tévé népnevelő hatása ezen a fronton is gyorsan megtenné a hatását. Vagy elkapcsolnának.
Még mindig nem értünk azonban a lényeghez. Mert a fent említetteket is el tudnám fogadni, ha legalább magyarul beszélnének, mondjuk ez esetben elemzésünk tárgyában, meg alanyában és állítmányában: a tévében. De ott meg, ha a híreket nézem, ilyeneket hallok, hogy „a 2011-es hiánycél elérhetőségével kapcsolatos információk még nem megismerhetőek”, vagy olyat, hogy „a mai kérdéskör a kultúrához kapcsolódik. Mennyire becsüljük értékeinket? Igen-Nem”. Ha a reklámokra hagyatkozom, akkor azt tanulom, hogy egyedi kastélyélmény itt, megrendezésre kerülő konferencia ott, és persze a csúcs a „dáv men plász ker mikromojszcsörrel”. Ha a sorozat promókba kapok bele, akkor meg efféle gonoszul odavetett mondatokat hallok: „vegye olybá, hogy a tagnak feladták az utolsó kenetet”.

Szóval a hirtelen levonható tanulságnak a magyar médiapiacra redukált kvintesszenciájának ez tűnik: külföldiül ne beszéljenek, mert azt nem értjük, magyarul meg tök mindegy, hogy mit mondanak, mert megesszük. Reprezentatív felmérés ugyan nem áll rendelkezésemre, így csak a megérzéseimre hagyatkozom, amikor azt mondom, hogy talán ha látnánk produkciókat külföldiül, az arra inspirálna sokakat, hogy írjanak, olvassanak, beszéljenek jól magyarul is. Mivel jelenleg a magyar és bármelyik állam polgárai a legtöbb vizuális és nyelvi hatást a televíziókészülékektől szerzik be, mindez akár forradalmi áttörést is hozhatna a kommunikációs képességeinkben és elvárásainkban. Mert ugyan a tájékozottság mindenkinek jár, de ha értelmetlenül tájékoztatunk, szórakoztatunk, akkor ne legyünk meglepve és kétségbeesve azon, hogy hejben szinte senki, szinte semmi után nem érdeklődik.

Nem és nem. Nem engedek a kísértésnek és nem tekintem át ideológiai szempontból az MTV őszi műsorkínálatát. Nem tettem az előző rendszerben, mert akkor még nem ettem a médiakritikusok könnyű és felelősség nélküli kenyerét, így nem teszem most sem. Az árokásás nem nekem való, piszkos lesz tőle a kezem, ami nem összeegyeztethető az intellektuális gőggel. Ráadásul érzem a jelenlegi köztévés vezetés eltökéltségét, hogy valamit adjon a népnek. Kultúrát, műveltséget, világlátást. Érzem, látom, hallom a pénzből nem, csak néhány elnyűtt kamerából és a napi 3-4 forgatástól lehasznált, jobb sorsra érdemes riporterből gazdálkodó szerkesztők, főszerkesztők mindennapi elszánását, hogy ma, most, ezen a héten odateszik, amit lehet.

Azt is tudom, hogy mit jelent a feszítő szükség, hogy okosat, tanulságosat mondjunk, hogy befolyással, kulturális hatással legyünk embertársainkra, akik a globális és bulvárzajban a legtöbbször ezt észre sem veszik. Hogy mást ne mondjak, verseskötetem is jelent meg tavaly, éppen itt versblogoltam a kulturpart.hu hasábjain, és rezzenéstelen arccal olvastam a kommentelők nem mindig szupportáló bejegyzéseit, közöttük azokat, amelyekben egy a mostaninál nyugodtabb helyet, mondjuk egy ideggyógyintézetet javasoltak feszítő szükségem levezetésének helyszínéül. Ennél erősebb érv nem hiszem, hogy kell annak alátámasztására, hogy átérzem a kultúrmissziók fontosságát. A teljesen idejétmúlt, formailag már nem létező keretekbe szorított, tartalmilag pedig csak a saját magunk számára fontos, csak az általunk és szűk családunk által megértett és támogatott kultúrmissziók tökéletes értelmetlenségét.

A különbség talán csak annyi, hogy én a saját – vagyis a nagylelkű mecénás – pénzéből gazdálkodva követtem el szűkre szabott világmegváltásomat, ami ugye az MTV esetében egészen nem így van. Merthogy ők is az én, meg a mecénásom, meg a ti pénzetekből követik el ugyanezt. Persze tudom, mert olvastam az MTV tájékoztatását az őszi műsorrendről, hogy szerény költségvetésből gazdálkodnak. Ennek ellenére nagyon-nagyon kíváncsi vagyok például arra a számlára, egészen pontosan a végösszegére, amit az Aranymetszés című misszióvezető, mostanában a neten is drága pénzen reklámozott produkció címadói adtak le. Ezzel az erővel lehetett volna a Kultúrházat leváltó új műsor neve az is, hogy Iniciálé. Vagy Matyó hímzés. Vagy Papucs orrán pamutbojt. Azt pedig végképp nem értem, hogy a főcímben mire utal az a/b = a +b valami képlet. Talán arra, hogy itt a matematika is művészetté nemesül, ami nekem, aki azért mentem a jogra, hogy csak magyarból és töriből kelljen számot adnom a tudásomról, éppenséggel nem bíztató.

Ez persze a legkisebb baj. Nagyobb például az, hogy kinek szól. Ez az a kérdés, amit illene minden műsorkészítőnek feltennie még műsorkészítés előtt. Kicsiknek? Nagyoknak? Okosabbaknak? Butábbaknak? Városlakóknak? Vidéken élőknek? A kereskedelmi tévékben fel is teszik, meg is válaszolják az efféle profitábilis kérdéseket, aztán nyomják a celeb vagyok-vacsorázz velem-vetkőzz-öltözz-énekelj-üss koktélt. Az Aranymetszés viszont hezitál, mélyréteget keres és felszínt mutat, összekeveri a szezont az alommal, Miklósa Erikát köszönt terepen, természetfotóst ültet be a stúdióba, Móricz Zsigmond bugyraiba száll le, de a cuki kis hódokról sem feledkezik meg, megdönti a kamerát, hogy trendi legyen a kép, de a műsorvezetői kérdésekkel vissza is lök a tök derékszögű valóságba.

Tulajdonképpen összeszedtek mindent a legutóbbi adásban, ami Amerikában működik, volt szerelmi bájital, szőke nő, kisállat és jó fej kommandós, mégsem lett happy end, nem sokat tudtunk meg országunk kulturális sokszínűségéről. Illetve a műsor kétharmadáig biztos nem tudtunk meg sokat, utána lehet, de akkor már kikapcsoltam a tévét, mert eluntam. A tematikára egyébként rímel a díszlet is, hoztak egy pár dolgot a Híradó viszonylag modern stúdiójából, egy két dobozt a Záróra sarkából és az egészet egy olyan régen volt, Astoria, meg Kálvin aluljárós Bahia fílinges, összefirkált óriási lyukas sállal bolondították meg.

Szóval nekifeszültek, beleéreztek, beleadtak, belehittek mindent, amit lehetett, de nem lett arany a mű anyagból. Varázslat helyett csak egy vidéki kultúrházas, elszúrt bűvészmutatványt kaptunk már megint. Egy fokkal viszont még így is jobbat, mint az MTV3-ason – gyengébbeknek Duna Tv-n – futó Kikötő. Ott a vasárnap esti kultúrlázban nem sokkal korábban nagyon hosszan beszélt nagyon sok körbeültetett ember egy színdarabról, amiből láttunk is egy két handicam-es felvételt, de hogy úgy mondjam, a vizuális, szerkesztői, műsorvezetői hármas által létrehozott dőlésszög bele is tolta a műsor hajóját a hullámsírba. Mindezt persze csak az álintellektuális gőgbe csomagolt irigységünk mondatja velünk, de azért a jövő héten megyünk tovább. Merthogy vár minket click the camera, a csuda jó fej lány.

Veszélyben vagyunk. Recsegnek a demokratikus színpad eresztékei, a jogállamiság kulisszái, a taláros testület alaptörvényt védő bástyái. A helyzet kritikus, ezen már Emil bácsi szavai sem segíthetnének, de erről majd később. Most inkább arról, hogy az MTV túró rudi automatáinak kifosztására irányuló népi kezdeményezés után 4 évvel itt lenne az ideje a küzdősportokban jártas harcosok tüntetésének az őket méltatlanul alul szpíkelő, úgynevezett szakkommentátorok ellen. Hangsúlyosan nem könyök-térd technikákra, pusztán békés, figyelemfelkeltő demonstrációra és hangsúlyosan csak a magyar szakkommentátorokra gondolok.

A mainstream magyar média sport-hozzáállását összességében sem értem, részleteiben még kevésbé. A sport jó, a sport hasznos, a sport követhető példát ad, a sport: élet, erő, egészség. A sport fontosságát hangsúlyozta bemutatkozó beszédében Schmitt Pál köztársasági elnök az ENSZ közgyűlésen, New Yorkban, sőt belevenné az Alkotmányba is. Erről nem kellene népszavazást tartani és normakontrollt sem kérni, így van és kész. Ehhez képest például sikerült a világban 200 millió nézőt képernyő elé ültető ősz eleji, budapesti Triatlon Világbajnokságról 0’40-ben beszámolni a Telesportban, máshol a versenyről se kép, se hang. Lassan mondom, hogy a hídhoz érve átmenjünk rajta: úszás, bringa, futás. Nagyon sokan csinálják, nagyon sokan kíváncsiak rá, nagyon sokan néznék is. Ezzel ellentétben viszont sikerül szinte minden érdektelen, nevetséges, röhejes, nyomorék magyar focit állandóan a köztévében promotálni. A csúcs ebben is a Duna TV, ott is a szombat este(!) követhető, nyilván csak általunk alulértékelt Vasas-Zalaegerszeg meccs.

Most is leegyszerűsítünk, persze hogy, mert azt még a legvadabb elfogultsággal is el kell ismerni, hogy az MTV-n, DUNA TV-n legalább van rendszeres sportműsor, sőt az RTL Forma 1-es beszámolói is átkerültek egy régóta várt fejcserés támadással a nézhető, vagy inkább hallgatható kategóriába. És akkor a nagyon ütősen promózott, csak nagyon hektikusan betervezett TV2-es BL-meccsekről nem is szóltunk, de ez már sok lesz a jóból.

Szóval akad sportközvetítés országosan és kábelesen is, sportcsatornából, ahogy gyerek chanel-ből is úgyszólván Dunát lehet rekeszteni. Van Sport1, Sport2, Sport Klub, ezeken viszont – legalábbis amikor én odakattintok estefelé – szinte mindig a múlt homályába vesző focimeccsek – ritkábban kosár, kézi - mennek hatalmas ÉLŐ felirattal. Pedig még jó meccsek is lehetnek, de, hogy nem valós időben, értsd a jelen pillanatban futnak a labda után a játékosok, az tuti. Nyilván élő kép, mert az adott pillanatban sugározza a csatorna, de ez ugye nem egészen ugyanaz, mint amit a felirat sugall. Szóval a magyar foci tematikára úgy hiszem a kereslet-kínálat makro- és mikroökonómiai összefüggései és a magyar néplélektan boncolgatása választ ad.

Amire nem, azt sem kell sokkal messzebb keresni a távkapcsolón. Aki ugyanis a nagyon-nagyon up to date-et, esetleg a világraszólót keresi, annak ott van a Jurószport, ráadásul az is magyarul. Méghozzá a szűk alámondó helyiségekben senyvedő, előre megkapott script-ből, halvány lámpafénynél dolgozó méltatlanul mellőzött szakemberekkel. Belőlük is ott vannak a legnagyobbak, a küzdősportokat az 1985-ös akció VHS-eknél is szürkébben, fahangon alámondó profik.

Mivel nem személyeskedünk, és Emil bácsiról már amúgy is volt egy beharangozó, álljon itt név nélkül egy részlet egyik kedvencünk krédójából: „A kínai naptár szerint a Tigris évében születtem és már egészen kis gyermekkoromban érdekeltek a keleti küzdősportok és gyógymódok… A 102 fővel induló klub gyermekhada itta Emil bácsi szavait. A judót nagyon megszerettem, de elmémet nyitva hagytam más stílusok megismerésére is. ... Több harcművészeti stílust gyakoroltam, hosszabb-rövidebb ideig. (Kung-fu, Wing Tsun kung-fu, Ju Jutsu, Nihon Tai Jitsu, Kick Boksz, Muay Thai.)…”

Nos, ez a jóember és a társa 2002 óta közvetíti a Harcosok Klubja (Fight Club) magazint, tavaly óta pedig a Total KO-t is a Eurosport-on. A baj csak az, ahogy más tévéműsoroknál nyilván ez mások baja, hogy engem érdekelnek a küzdősportok. Űztem is egy darabig ezt-azt, szóval még sejtem is, hogy a térdrúgás nem azért térdrúgás, mert térden találja az ellenfelet, sokkal inkább azért mert térddel rúgják, de ne legyünk telhetetlenek. A gond inkább az, hogy amikor két elképesztő jól képzett, talán még a laikusok számára is hihetetlenül kemény férfiember beveti magát a ringbe és olyan harcot vív, amibe egy átlagember az első percben belehalna, nos, akkor ezek a szakkommentátorok olyanokat mondanak, hogy nem tudják, mire lesz elég, amit addig mutatott az egyik vagy a másik versenyző. Meg olyat is, hogy valószínűleg az edzésmunkával lehet a baj, amikor valakit kiütnek, ami ugye ebben a műfajban a legjobbakkal is megesik. Azért néha felhomályosítanak minket, nézőket, hogy az a rúgás, amit az imént láttunk nem tűnt ugyan nagynak, de higgyük el, tud fájni. Bizony, mert iszonyú nagynak is tűnt. Viszont amit perces kihagyásokkal, a ködös őszi pusztánál is fakóbban alámondanak az nagyon kicsinek, vagyis gyengének tűnik.

Mindez persze teljességgel elhamarkodott, megalapozatlan vélekedés. Nem veszi figyelembe, hogy a szakkommentátor is ember. Ez esetben viszont irigységről legalább szó sem lehet, ugyanis soha nem akartunk, nem is akarunk szakkommentálni küzdősport műsorokat. Csak rögzítettünk egy újabb tényt, mely szerint a Total KO magyar közvetítése olyan, mint a címe. Úgy tűnik – mert nagyon régóta csinálja Emil bácsi tanítványa és a társa - ők megtehetik, hogy figyelmen kívül hagyják az összes lényeges és érdekes szempontot. Így viszont nekünk elég csak őket figyelmen kívül hagyni.

Már majdnem hároméves volt. Furcsa játéknak tűnt számára, hogy az egyszobás, komfort nélküli zuglói lakásban, apja az ablak elé tolta a szekrényt. De hiszen akkor nem lehet majd kilátni! Meg kihajolni se lehet, hogy az ember szót váltson az ott elhaladókkal, mint ahogy anyja szokta gyakorta tenni, ha meglátta a boltba igyekvő kedves, öreg, szomszéd nénit.

Mindig szeretett volna a szülei között, a nagyágyban aludni, de neki volt saját ágya. Most kivételesen mégis odaengedték, aminek nagyon örült. Végre a szülei között alhatott, bár a felnőttek arcán, esti meseolvasás közben, nem a megszokott mosolyt, inkább valamiféle folytonos feszültséget, aggodalmat látott, ami benne is nyugtalanságot keltett.

A szobában hetek óta fűtöttek, korán beköszöntött az ősz, hidegek voltak a nappalok is, nem csak az éjszakák. A kis vaskályhában izzott a tűz, mellette ott állt megszokott helyén a tojásbrikettel töltött szeneskanna, de volt ott még valami. Egy vödör víz. Az okát nem értette, sosem szoktak vizet tartani a szobában.

A konyha hűvös volt, a villanytűzhely csak a főzéshez volt jó, a konyhát nem melegítette be. Mosakodni is gyorsan kellett, igyekezni, hogy meg ne fázzon, meg a bádoglavórban lévő fürdővíz se hűljön ki. Azt a mosófazékban mindig a tűzhelyen kellett melegíteni, mert a lakásban csupán egyetlen helyen lehetett vizet venni, a konyhai falikútból, melyből azonban ivásra alkalmas, friss, klórmentes víz folyt.

Fürdőszobájuk nem volt, olyat csak az emeleti szomszédoknál látott, de azt is két család használta, felváltva. Szerencsére, jól kijöttek egymással. Mint ahogy a ház többi lakója is. Olyan barátságos volt a légkör, mintha mindenki rokona lett volna a másiknak. A kisgyerekekre mindig az az asszony vigyázott, aki éppen ráért. Így, amikor anyja dolgozott, ő is sok időt töltött az emeleti lakóknál, legkedvesebb barátnője szüleinél.

A hátsó udvari részre muszájból, csak a wc miatt mentek. Mindig félt egy kicsit, amikor anyja kivitte, mert nem csak hideg volt a csöppnyi fülkében, de állítólag, már patkányt is láttak a wc-csészén ülni. Ez rettegéssel töltötte el, bár sohasem látott még ilyen állatot.

A wc mellett volt a mosókonyha. Ebbe a helyiségbe nemigen jártak, de most, legnagyobb csodálkozására, mindenki idegyűlt. Valamennyi lakó. Öregek, fiatalok, gyerekek.

Máskor csak az udvaron szoktak összejönni, kellemesen langyos, nyári estéken, szalonnát sütöttek, jó volt a hangulat, mindenki örült, nevetett, vidámak voltak. A gyerekek sokat játszottak, a felnőttek még énekeltek is, volt tangóharmonika, meg hegedű.

Most senki nem nevetett. A felnőttek komorak voltak, szomorúság látszott az arcukon, suttogva beszélgettek. A félszavakból nem lehetett kivenni, hogy mi bántja őket. Ő sem értette, hogy amikor a szobájuk olyan jó meleg, meg ott van a víz is, hogy ki ne gyulladjon a bútorzat, s az ablak is védett, nem lehet bedobni, se bejutni rajta keresztül, akkor miért kellett otthonról eljönni?!
Nem értette, hogy most, amikor végre a szülei beengedték maguk közé a nagyágyba, a pár boldog nap után, miért kellett kihurcolkodniuk a lakásból?
A lakók még ágyneműt is hoztak magukkal a mosókonyhába. Vajon miféle közös játékra készülnek? Itt még sohasem gyűltek össze se enni, se énekelni, de aludni meg végképp nem. Legnagyobb meglepetésére, neki meg a barátnőjének, a két kisgyereknek, megágyaztak a mosókonyhában tárolt, használaton kívüli ócska vaskádban, melyet az anyukák pokrócokkal, dunyhával vastagon kibéleltek. Itt kell aludniuk egy darabig - mondták.



Egy idő óta, kintről, az udvar felől, nagy durrogások, csattanások hallatszottak, és néha a mosókonyha fala is beleremegett. Érthetetlen dolgok történtek. És mintha a felnőttek is féltek volna. Csak pusmogtak, aggodalmaskodtak, de nem árulták el, mitől félnek. Ilyen hangulatban még sohasem kezdődött vidám ünneplés, meg idebenn szalonnát se lehet sütni. Napok óta már nem is főztek, mindenki azt ette, amit magával hozott. Akinek több élelme volt, megkínált belőle másokat is. Érdekes volt a kádban aludni, néha még viháncoltak is egy kicsit a barátnőjével. Kádban eddig még sohasem aludtak.

Ő leginkább az esti meseolvasás elmaradását hiányolta, de hát minden játékot, könyvet nem hozhattak ki a lakásból.

Annyit nyafogott, mígnem anyja elhatározta, hogy a dörgések ellenére, visszamegy a lakásukba, és elhozza a kedvenc mesekönyvét. Érdekes, de a szomszéd néni nem akarta engedni, mindenáron vissza akarta tartani. Vajon mi lehet az udvaron, mi remegteti meg annyira a házat, hogy még a felnőttek is félve mennek ki? Nem értette.

Aztán egyszer csak valami furcsát vett ki két szomszéd pusmogásából. Azt mondták: A pataktól lövik a házat, csak el ne találják ezt a szegény asszonykát! Nem kellett volna kockáztatnia az életét azért a vacak könyvért!
Sírni kezdett, féltette az anyját. Már bánta, hogy annyira ragaszkodott ahhoz a mesekönyvhöz. A felnőttek, látva, hogy pityereg, vigasztalni kezdték, de csak akkor nyugodott meg, amikor visszajött az asszony, kezében az áhított mesékkel.
Pár napig éltek a mosókonyhában, azután mindnyájan visszahurcolkodtak a lakásaikba.

Hamarosan a nagyszekrény is a régi helyén állt, s a vödör víz is elkerült a szeneskanna mellől. Az élet folyt tovább, mint azelőtt.
Csak sok év múlva értette meg, hogy mitől keletkeztek az épület falán azok a mély befúródások, amelyek korábban nem voltak ott, és amelyektől nagyon sokáig, az első komolyabb tatarozásig olyan csúf, ótvaros kinézetű volt a házuk, mert a golyóütötte lyukak körül, mindenütt lepotyogott a vakolat…

Akkor essünk neki kéjes gyönyörrel a közszolgálati Magyar Televíziónak. Persze bárki mondhatja, hogy az első, múlt heti médiakritika csak a bemelegítés volt, ráhangolódtunk a gyógyíthatatlan beteg, végső stádiumában vergődő köztévé kíméletlen darabokra szedésének. De mégsem így van. Mert ez így túl egyszerű lenne.

Például rögtön az elején rögzítsünk néhány nagyon nem mellékes dolgot az MTV védelmében. Nincs pénze, nincs pénze, ja és nincs pénze. Soha nem is volt elég, tavaly év végén meg elvontak tőle, vagy inkább nem adtak oda neki úgy 8 milliárdot, amiből 2 és felet áttoltak a Duna Tv-nek, ahol például a múlt héten említett Diplomatavadász című csodasorozatot is leforgatták belőle.

Szóval nehéz a dolga az MTV-nek. Nincs pénze, nincs – vagy inkább túl sok barátja van. Leszólnak a politikai szerkesztőknek, hogy kit hívjanak Az Estébe, Ma reggelbe, instruálják a riportereket, hogy mit kérdezzenek a magasságostól, meg hasonlók. Legalábbis ezek a minden bizonnyal alaptalan pletykák. Rájuk tenyerelt és tenyerel tehát a politika is, lenyomja a víz alá és csak nagyon ritkán, nagyon kis levegőket enged nekik. Úgy meg nehéz kreatívnak, látványosnak, figyelemfelkeltőnek, értékteremtőnek és megőrzőnek lenni. (Azért a Duna Tv-t e tekintetben sem hagynám ki: médiatörténelmet írtak, amikor a Hattól nyolcig című reggeli műsorukban debütáló Apáthi-Tóth Katát azért bízták meg azonnal az első szereplése után új feladattal, mert szerintük kínos kérdéseket tett fel Mesterházy Attilának és Szijjártó Péternek, akik ugyan ezt nem kifogásolták, de a Cselényi-vezetés közleménye szerint hozzájuk azért mennek a politikusok, hogy kellemesen érezzék magukat!!!)

Aztán: nincs pénze, de van méregdrága és nagyon szép székháza is az MTV-nek, amit nem tud fenntartani. Így aztán 21. századi díszletek szolgálják az erős jóindulattal 20. századinak mondható tartalmat. Kár, hogy a díszleteket csak az MTV dolgozói láthatják, mert a műsorokban nyomuk sincs. Könnyű lenne az Önök kérték-et, a Teadélutánt, régi?-új? Szempontot, vagy a megújult Kultúrházat – bocsánat - Aranymetszést említeni, de a hírműsorokat kivéve akár az összeset felsorolhatnánk. Nem tesszük.

Ahol viszont van díszlet, meg erős, szép főcím, meg SNG – élő bejelentkezés -, meg osztott képernyő, meg nagyon nagy totál, ott totál furcsák a párbeszédek. Például olyanokat mond a műsorvezető, hogy „...jó, hát ha nincs benne semmi, akkor nem kell beszélnünk róla.” Meg olyanokat is mond vagy kérdez, fene se tudja, hogy „ ami érdekes még és aztán átmennénk a külpolitikára, hogy olvastam egy statisztikát, hogy az elmúlt 20 évben nem volt olyan magas a munkavállalási kedv, mint most. Így is kb. 10%-kal elmaradunk az uniós átlagtól, de akkor is, sajátos magyar csúcs. És ehhez munkahelyteremtés kell, hogy tudniillik a munkavállalási kedv az szárba szökkenjen. Meg azt is felveti, hogy „ az ön bakui útja, az azeri gáz kézen fogása az nem lehet oka ennek, hogy kicsit durcásabbak az oroszok?” Eddig az önkényesen, a közelmúltból kiragadott példa-csokor. Szándékosan nem írunk nevet, mert az személyeskedésnek tűnne, pedig olyat mi nem teszünk, nem is gondolunk rá még gondolatban sem. Csak egy kicsit segítünk.

Na tehát az MTV-t még az ág is húzza, de a múlt hétvégi M2-es mesénél valami bennem is eltörött. Egy ránézésre 1960-as bábfilmet adtak, a Nagyeszű sündisznócskát. Lehet azon gúnyosan nevetni, hogy Minimax, Jetix, Disney Channell, Kidsco, Boomerang, meg még vagy 10 opcionális mese- és gyerekcsatorna mellett a közszolgálati magyar televízióban még mindig a rendszerváltás előtt kitalált tévémaci mossa ugyanazzal a piros fogkefével a fogát, fogja ugyanazt a paprikajancsit és kapcsolja be ugyanazt a 20 éve is 20 évesnek tűnő tévét, hogy megnézze az esti mesét. Nem nevetünk. Lehet azon is gúnyosan nevetni, hogy az elmúlt 20 évben nem készült olyan értékelhető magyar mesedarab – rövid vagy hosszú – ami letaszíthatná a trónról a Magyar Népmeséket, Mirr-murr, a kandúrt, Pom pom meséit, Süsü a sárkányt és a többieket. Ezen sem nevetünk. Lehet átkozni a 24 órás mesecsatornákat, amelyek egyébként 80 százalékban ontják a szemetet a gyerekeinknek és filozófiailag is lehet boncolgatni, hogy azok bezzeg milyen lélekrombolók ellentétben Süsüvel. Nem átkozzuk őket, nem boncolgatunk. Lehet mindezzel ellentétben azon sajnálkozni, hogy például a BBC Prime-on minden áldott reggel 3 órán keresztül megy a láthatóan kitalált, komoly csapattal és komoly pénzből összerakott gyerekműsor-folyam. Nem sajnálkozunk. Egyet nem lehet: az én pénzemből, meg a tietekből programming címszóval az archívumból válogatás nélkül előrángatott műsorokat kontroll nélkül adásba tolni. Nemcsak a kettesen és nemcsak a mesékre vonatkozólag. A Nagyeszű sündisznócskát végignéztük az M2-es csatornán. Mert megvillantott valamit az egész közszolgálati Magyar Televízióból. A 4 éves kisfiam azt kérdezte: Apa, ez mi volt? Nem tudtam neki választ adni.

Ezek után eheti, múlt heti és jövő évi találós kérdésünk: de tényleg, mégis kinek gyárt, akarom mondani, tesz adásba műsorokat az MTV?

Ja és persze a mai kritika alapja is csak az irigység volt, hogy az egész MTV-t nem mi csináljuk. Amíg viszont ez így van, műsorkészítés és csúfos kudarc helyett marad a médiakritika. Folytatás egy hét múlva…

1. Nincs tévém. Évek óta nem nézem. Nincs is mit néznem, mert nincs tévém. Helyette kirándulunk, olvasunk, társasjátékozunk. A családdal, a barátokkal rengeteget vagyunk együtt, beszélgetünk, nevetünk.

2. Nincs tévém. Három éve kidobtam. Minek? A híreket a neten nézem meg, a csajokat is a neten nézem meg, pókerezni is a neten szoktam, ha még élek, amikor hazaesem munka után. Most komolyan, a Barátok köztöt, vagy Liptai sírását nézzem a Frizbiben? Belőlük elég, amennyi a Blikkben van.

3. Nem nézek tévét. Van, de nem nézem, csak a sorozatokat, de azt is DVD-n. A drót penge, a Dr. House-t néha bírom, 24, Lost, stb. Sörrel, chips-szel, meg a barátnőmmel van, hogy hajnali 5-ig 1 teljes évadot is végignyomunk. Kifolyik a szemünk, de végignézzük, mert király. De tévét nem nézek.

4. Rajtuk kívül még nagyon sokan nem néznek tévét, vagy mert nincs is tévéjük, vagy mert nem akarják elszúrni az idejüket. Aztán másnap a munkahelyen, a kávézóban, ebéd közben, az edzőteremben mindig becsúszik egy – csakis egy és véletlen – emlékkép az előző napi tévés kínálatból. Amit nem néztek, csak be volt kapcsolva és látták.

Mi viszont bevallottan tévézünk. Tévénk is van és megszállottan nézzük. Mert csinálni is szeretjük, valamennyire értjük is, hogy hogyan működik és kíváncsiak vagyunk arra, hogy mások hogyan csinálják. Keressük benne a jó ötleteket és az értelmet – ez a ritkább, meg persze keressük benne a kikapcsolódás, a tét nélküli hátradőlés és bambulás lehetőségét – ez a gyakoribb. A furcsa az, hogy nemcsak az előbbi, de utóbbi cél is egyre nehezebben kivitelezhetőnek tűnik.

Az megvan, amikor a budapesti President Hotel-ben Zoltán, a bankfiókból – akinek Emese szerint csak a feje után kell kamatot fizetni – Nikosz álnéven, görög nagykövetnek kiadva magát elcsábítja az Ouzo-nak még a szagától is megroggyanó, szőke, nem túl okos, de céltudatos Rebekát? Vagy Rebeka csábítja el Nikoszt, ki tudja? Mindenesetre kiderül, hogy Nikosz nem is a Magyarországra akkreditált görög nagykövet, a légyott után indul Japánba, ami Rebekának újabb bukta, de barátnőivel hamar túlteszi magát rajta. Mondja is, hogy jujj, meg azt is, hogy ez az én formám jajj, meg olyat is kérdez a recepcióstól, hogy tényleg van-e Nikosznak felesége, de a recepciós nem ad ki titkokat, azt viszont elárulja Rebekának, hogy merre van a wellness, aki ezzel meg is elégszik.

Összesen három nő és nagyon hosszú sóhajok vannak ebben a sorozatban, ami azt a – nyilván hamis – látszatot kelti, hogy a színészeknek a válaszok előtt megsúgják, hogy mi a válasz, amire ők rábólintanak, hogy értik, mielőtt karakterként partnerüknek válaszolnak. Olyan az egész, mint az új, nullamániásnak elkeresztelt Raiffeisen reklám. Három nagyon idétlenül kisminkelt és felöltöztetett nő retro óriáspecsétekkel össze-vissza rohangászva 0-ásokat pecsétel szintén retro terek retro felirataira – pl. ruhatár 200 ft. helyett 0 forint – és közben tényleg nagyon hülyén röhög. Mi pirulunk helyettük is, az ötletgazda kreatív helyett is, mint a színházban, ha érzi az ember, hogy a színész elfelejtette a szövegét.

A lendület magával sodorja a forgatókönyvet, a karakterábrázolást, a rendezést, vagyis az összes titkos összetevőt, és nem is hozza vissza soha többet. A sorozatot a rendező azoknak ajánlja – teljesen komolyan -, akik minőségi szórakozásra vágynak csütörtök esténként. Szerinte mindez lendületes, magas színvonalú vígjáték, amely a mindennapok problémáit boncolgatja. Ez bizonytalanított el minket is, mert amíg ezt nem olvastuk, azt hittük, hogy mindez csak egy rossz vicc.

A Diplomatavadász az egyik sorozat, amit az MTV-től tavaly elvont, majd a Duna Tv-nek adott pénz egy részéből, a Cselényi-korszak nemzettelevíziója gyártani bírt. Azt nem tudjuk, hogy mennyiből, mert az nem derült ki, csak annyi, hogy az annyi nem annyi, legalábbis, amikor a Hungária Közalapítvány fideszes kurátora megbolygatta az ügyet nyár elején, Cselényi professzor rövid határidőn belül közös megegyezéssel – hát persze, hogy azzal – távozott a minőségdíjas televízió elnöki székéből.

A lényeg: a Diplomatavadászok című sorozat látlelet. Megmutatja, hogy lehet viszonylag sok pénzből, szép helyszíneken, nem is a legutolsó vonalbéli színészekkel igazi szemetet összepakolni. Azt is megmutatja, hogy mennyire van összhangban a Duna Tv a saját, sokat hangoztatott hitvallásával. Aztán azt is megmutatja, hogy hol tart a műsorkészítés 2010-ben Magyarországon.

Megmutatja, mennyi új ötlet, formátum, lehetőség, pénz és gondolat van a műsorkészítőkben. Hangsúlyosan és nagyon határozottan: nemcsak a Duna Tv-s műsorkészítőkben!!!!

Persze tulajdonképpen csak az irigység beszél belőlünk. Mert mi szerettük volna a gyártási költségek után megmaradó komoly nyereséget zsebre tenni. Mert mi szeretnénk ilyen sorozatot készíteni, csak persze minket senki sem kér, hív. Mert tulajdonképpen – ha hívnának, pénzünk is lenne – akkor se tudnánk ennek a tizedét se kitalálni, leszervezni, leforgatni, megvágni, dobozba tenni, mert kevesek vagyunk hozzá.


Mindenesetre akár meg nem értett zsenik, akár primitív ösztönlények vagyunk, mostantól minden héten belekötünk a tévésekbe. A legkönnyebb helyről: a partvonalról. Kultúrpart-vonalról. Azért mindig igyekszünk némi kontextust is adni a kötözködésnek, olyat, amit talán kevesen kalkulálnak be. Mert persze a tévé, a média maga a manipuláció, ami nem baj, sőt. Az már nagyobb gond, ha a készítők lépten-nyomon hülyének néznek minket. A legnagyobb probléma viszont az, ha ezt nem is direkt csinálják, hanem rutinból.

Többet nem is vállalhatunk, csak ennyit: a bekiabálásainkkal, ezzel a médiacincálós bloggal jelezzük, hogy fogyasztunk ezerrel, de közben figyelünk is.

Maró iszap öntött el egy komplett kistérséget. A két méter magasan hömpölygő, lúgos borzalom pusztítását aligha lehet leírni, felfogni. Volt, aki úgy halt meg, hogy terepjárójával segíteni indult. Volt kisgyermek, aki azért élte túl, mert az édesanyja fel tudta tenni egy szekrény tetejére, mielőtt ő maga derékig megégett a maró anyagban.

Lassan érik egy következő naptárreform. Jó az a Gergely-naptár, csak nem a jó hónappal kezdődik. Érdemes lenne megvizsgálni, mennyivel hoz több újdonságot a szeptember, mint a január.

A nyár utolsó, de talán legszerethetőbb strandfesztiválja nem csak a zenéről, a hanyattesésről, de a jövőről, az ökológiáról, a fenntartható fejlődésről is szól.

Dennis Hopper élete orvosi csoda, az, hogy megéri a harmincat, kizártnak tűnt. Napi adagja 30 doboz sörből, három üveg rumból és három gramm kokainból állt, ez utóbbiból fél kiló volt a tiszteletdíja az Apokalipszis most-ban.

A költőnőket mindig valami misztikus zsongás lengi körül. Valami érzéki csillogás. Nem egyszerű őket becserkészni – az idén harmadik kötetét megjelentető Falcsik Marira sem irodalmi kávéházban vagy felolvasóesten bukkantam rá – a 21. század agóráján, az immár egymillió magyar felhasználót számláló Facebookon vadásztam le a Sorsvadászt – ezzel a címmel jelenik meg legújabb kötete. Különös életút az övé – későn kezdett, hamar révbe ért, miközben a pályaalakító éveiben, mintegy másfél évtizedig kívülállóként élt.

Jézussal több mint 15 évvel ezelőtt találkoztam először. Megérintette a lelkemet, és megkérdezte, hogy mit iszom. Igaz, akkoriban még nem Jézusnak, csak Jánosnak hívták, és a Veszprémi Színház büféjében még felírták, hogy volt két sörünk. Meg a kísérő.