A tévés Oscar jelöltjeinek névsorában nincs sok meglepetés.
Kultúrpart
Utcára zuhanó villamos volt a születésnapi ajándék
Az 50 éves Coronation Street a világ legrégibb, ma is futó tv-sorozata.
Jól nézek ki, kukac, jól nézek ki, pont huh
Miközben szinte a világ minden táján megy a kultúrharc, szűk elitcsapatok próbálják kódexekkel, törvényekkel, éjszakai beszélő fejekkel, de leginkább is kétségbeesett igyekezettel rábírni a népet a művelődésre, a kiegyensúlyozott tájékozódásra, a felelős, tudatos létezésre. Igen diplomatikusan egyenleget vonva: igen kevés sikerrel teszik ezt. Hogy aztán ezek az elitcsapat-tagok másnap a fejüket fogva elemezzék a hard news híreket, politikai elszólásokat, arcátlannak, elképesztőnek tartott kormánypárti és ellenzéki sound bite-okat. Az istenadta nép viszont az istennek sem akar művelődni, kiegyensúlyozottan tájékozódni, felelősen, tudatosan létezni. 1,7 millióan Barátok közt akarnak lenni, 1,4 millióan Jóban-rosszban, 1,8 millióan agyonalázott Karda Beát vagy Kiszel Tündét akarnak nézni, 2 millióan pedig Fábryt, X-Faktort vagy Bud Spencert 47-edszerre. Mindezt lehetőleg hitelre vett síkképernyőn, mert a reklámban, meg a szomszédnak is olyan van.
Az RTL Klub Híradójának egyik legfőbb – vállalt, kimondott – szerkesztési elve mindig is az volt, hogy jöhet a hírérték, ami színes, szagos, látványos, csak politika ne legyen. Bulvárhíradó, ahogy mondani szokás, a közepén, szinte becsempészve egy-két hír a parlamenti döntésekről, párteseményekről, külvilágról. Mostanra odáig fajult a tudatos létezés, hogy az idei országgyűlési és az önkormányzati választásokról is csak Flash News-ban, két film közötti reklámbreak-ben számolt be az ország vezető kereskedelmi televíziója. És a TV2 ment, megy utána. Fülkeforradalom kontra Nászok ásza, 0:2, kettes. Fülkeforradalom kontra Cobra 11, 0:2, kettes. A nézettségi adatok tehát igencsak látványosan mutatják vagy ennek a fajta televíziózásnak a sikerét, vagy a másik fajta kudarcát.
Mindez természetesen nem menti fel a felelős médiagondolkodókat a próbálkozás alól. Csakhogy nálunk ez is máshogy van. Két hete nyújtotta be az új médiatörvény-tervezetét a parlamentnek egyéni indítványként három fideszes képviselő, a végszavazás december 20-án lesz. Azóta az újságokban, tévékben, rádiókban és az online térben is naponta jelennek meg elemzések, amelyek között csak elvétve akad olyan, ami higgadtan próbálja végigvenni a 170 oldalas jogszabály rendelkezéseit. Jobbról szinte agyonhallgatják, balról a sajtószabadság utolsó koporsószögeként tekintenek rá, sőt, a múlt héten volt olyan újság, ami tiltakozásként üres címlappal jelent meg. Szerintem viszont...
A rendszerváltás óta eltelt húsz évben néhány kivételtől eltekintve a magyar sajtó élvonala, a szűk elitcsapatunk egyszer sem volt képes pártatlanul reagálni a közélet és a politika történéseire. Balliberális médiamunkásokból lettek a jobbkonzervatív tábor leghűségesebb kiszolgálói, liberális értelmiségiekből lettek a posztszocialista kreatúra legmarkánsabb védelmezői. Csintalankodunk a HírTV-n, Kovács Pistit hátrahagyva Jam-elünk az ATV-n. A szegfűforradalom harcosai gyakorlatilag az indonéz cunamit is Orbán Viktor nyakába varrták, a narancsliget fegyverhordozói pedig még az ’56-os halálraítéltben is meglátták a Kádár-rendszer kegyeltjét. A sajtóra, demokráciára leselkedő veszélyeket szinte és kizárólag csak a másik oldal aknamunkájának tudták be, tudomást sem véve a saját szerepükről ugyanebben a játékban. A viszonyítás soha nem a tényekből, hanem majdnem mindig az ellenség vélt vagy valós elvetemültségéből indult ki.
Ja és még egy személyes adalék: „Az a baj az újságírókkal, hogy nem azt írják, amit a kormány mondani akar. Nem értik meg, félremagyarázzák, amit csinálunk." Nem szó szerint, de nagyjából, lényegében, tartalmilag erről beszélt az őt elkísérő újságíróknak az akkori miniszterelnök New York-ban, miután Washingtonban találkozott George W. Bush akkori amerikai elnökkel és vártuk a hazainduló gépet. Mondta ezt a közmédia megszállása, az elv-társai által még WC-papírnak sem használt, most sírba szálló médiatörvény ellenére. Mert ő úgy gondolta, hogy az újságírónak az a dolga, hogy értelmesen elmagyarázza a népnek azt, hogy miért jó az ő világmegváltó gondolata. Valószínűleg nem ő az egyetlen vezető magyar politikus, aki ezt így gondolta vagy gondolja. Pedig az újságírónak bizony nem ez a dolga. A legnagyobb baj viszont mégiscsak az, hogy amikor nálunk valaki ellenvéleményt fogalmazott vagy fogalmaz meg a mindenkori hatalommal szemben, akkor azt a legritkább esetben tette, teszi civil kurázsiból, sokkal inkább tette, teszi megbízásból.
Aki pedig a nálunk szerencsésebb és sajtószabadabb nyugati világot hozná fel példaként, annak ajánlom figyelmébe azt, ami a WikiLeaks szivárogtató portál körül történik. Megszereztek és kiadtak az amerikai diplomácia valódi működéséről szóló, talán nem végzetes, de nagyon kínos és bizalmas belső anyagokat, a hatást még senki sem tudja felmérni. A WikiLeaks-vezető fejére mindenesetre vérdíjat – nemzetközi elfogatóparancs - tűztek ki nemi erőszak és szexuális zaklatás gyanúja miatt Svédországban, és a háromnyelvű, nagyjából már 1517 óta felvilágosult Svájcban is befagyasztották a bankszámláit. Azóta Londonban le is tartóztatták. Nyilván nem azért, mert az amerikaiak ezt kérték nagyon nyomatékosan, ezt elképzelni sem tudom. Sokkal inkább a sajtószabadság védelmében.
Amíg mindez viszont így van, addig majdnem tökmindegy, hogy milyen médiatörvény szabályozza a magyar sajtó működését. A következő és az akármelyik sorsdöntő szavazás napján a legtöbben úgyis az alapján ikszelnek majd, hogy ki nyerte a Megasztárt, bal vagy jobb lábbal keltek-e fel, esetleg, hogy ki ígért tizennegyedik havi ingyen tévé-előfizetést, lehetőleg az HBO-ra is.
Jackie Chan és a VHS akciócsoport
A küldetés kódja: VHS. Az akciócsoport fedőneve: Jackie Chan. A szupport team vezetői: Ropi és Vaníliás karika. Időpont: 1986. Helyszín: egy forrongó kelet-európai kommunista ország fővárosa.
Ajtó be, kulcs a zárban, egy kattanás, még egy kattanás, lánc nincs, kilenc pontos biztonsági acél van beleépítve, felesleges. Cipő le, táska, laptop le, egy pillantás a kisszobákra, mindenki alszik. Konyha, egy pohár könnyű vörös bor, át a nappaliba, távkapcsoló. 11 óra van, kezdődik a prime time utáni engedd el a hajam a digitális jövő 56 tér- és idősíkjában. A magányos végrehajtók korát éljük. Nincs már VHS, akciócsoport és nincs szupport team. Jackie Chan viszont két perc után megvan. Ugyanaz, mint 1986-ban, most a Hálózat tévén. Elképesztő ugró-pörgő technika, a motoros vadállatoknak esélyük nincs. Az én kezem is ökölbe szorul, ha nem lenne a vörösbor, segítenék neki, hiszen az IMF-ben – Impossible Mission Force – ezt gyakoroltuk hétről hétre 23 évvel ezelőtt.
Biztonsági kódsor: Machete doesn’t text, néző doesn’t count, programming doesn’t matter. Password: whatsoever. Időpont: 2010. Helyszín: egy forrongó kelet-európai furcsa ország fővárosa.
Rögzítsük a leszűrhető tanulságokat, egyértelműnek tűnő tényeket. A legfontosabb: éjszaka nem kell tévét nézni, éjszaka aludni kell. Ha viszont már, akkor. A Film+, Film +2, Hálózat Tv, Viasat 6, de sokszor az RTL, a TV2 vagy a Viasat3 is olyan filmeket ad le ebben az idősávban, amiket 20-30 éve láttunk először, de csak azért akkor, mert hozzánk néhány év késéssel érkeztek meg. Ennyi idő már egy jó vörösbornak sem biztos, hogy használ, hát még a celluloidnak. A technikai fejlődésnek, a fogyasztói passzivitásnak és a műsor szűkének köszönhetően mindenesetre az ifjú Jackie Chan és valószínűleg a kicsit idősebb Lorenzo Lamas és Kurt Russel vagy a halálos Anakonda tovább velünk maradnak majd, mint Zampano, Viridiana, a tizedes, meg a többiek.
Az igazi és többszörösen áttételes időutazás persze az, amikor éjfél után néhány perccel az M1-en a Ma Reggelt nézhetjük újra 06:38-as inzerttel, vagy a Hálózaton, Jackie Chan után a Nyitott Egyetem májusi adásából tanulhatunk így Mikulás tájékán. A csajban nagy FEM3 pedig halálosan komolyan promózza a 2003-as első Megasztár szériát, amiről akkor még csak sejteni lehetett, hogy legenda lesz, de ma már pontosan tudjuk, hogy 7 éve megnéztük és néhány éve újra megnézhettük, most viszont megint láthatjuk a TV2 szatellit bolygóján. A nyilván már jogdíj nélküli 1950-es években készült, stúdiós és már akkor sem Garry Cooper-es amerikai westernekről, a 100 százalékos aloe vera natúr juice-ról és a Cool-on vagy AXN-en soha nem szűnő újabb és újabb helyszínelőkről, soha véget nem érő napokat hajszoló Jack Bauerről nem beszélve.
A pozitivizmus jegyében azért egy üdítő és egy megromlott ellenpéldát is mondok. Előbb a romlandó: valószínűleg nem ismétlés az Animax föld-és univerzumpusztító rajzfilmhőseinek éjszakáról-éjszakára visszatérő, vicsorgó halálfeje, a Bleach. És egészen biztosan nem volt ismétlés az RTL-en szerdán éjszaka leadott magyar film, a Zuhanórepülés, amiben az exkrétakörös Nagy Zsolt bukott bele a drogokba és az orosz-ukrán maffiába. Miatta szerintem hajnali háromnegyed kettőig is érdemes tévét nézni, amit ő nem tud hitelesen eljátszani, azt nem is lehet.
Tudjuk, a 24 órás adáskényszer és a megmaradt reklámidő értékesítés nagyúr. A legnagyobb úr viszont én vagyok, amikor megnyomom a távkapcsolón a piros – off - gombot.
Dr. Csontváz reaching Zombieland
Beterjesztették a hét elején és várhatóan még az év vége előtt elfogadják az új médiatörvényt. Megválasztották a Magyar Televízió, a Magyar Távirati Iroda, a Magyar Rádió és a Duna Televízió új vezetőit. Korábban már felállt a médiahatóság, van médiatanács, lesz civil közszolgálati ellenőrző testület, 6-os karika, halk reklám és több kötelező magyar tartalom a kereskedelmi tévékben is. Korrektúra 2010 címmel médiakonferencián ismerkedtek a héten az új viszonyrendszerrel a média régi és új erős emberei Tihanyban.
Hogy Vasembert, vagyis Tony Starkot idézzem a Civil War című, eddig csak angolul megjelent képregényből - persze a helyzethez igazítva: nem kell Richter skála ahhoz, hogy lássuk, tektonikus mozgások indultak el a hazai médiapiacon. Ezzel kapcsolatban a részletek pontos ismerete nélkül én csak két dolgot szeretnék tisztázni.
Az egyik:
Ami közszolgálat címén zajlott az elmúlt évtizedben Magyarországon az jóindulattal bohózat, a dolgokat reálisan szemlélve tragédia volt. A Fagyos folyó lovasai című esztrádműsortól, vagy a Szomszédok sokadig ismétlésétől, a Híradóban felismerhetetlen háttér előtt elcsúszott hanggal és képpel bejelentkező egyszál brüsszeli tudósítón, vagy a Mélyvízre keresztelt és már az első nagytotálba belealvó szaktekintélyeket felvonultató kultúrmisszión át, a hosszú évekig egyeduralkodó Napkeltéig, ahol az egyik műsorvezető egy szürke vasárnap reggel azt bírta kérdezni az akkori kultuszminisztertől, hogy hogy csinálja ilyen jól.
Nem volt kiegyensúlyozott és pártatlan hírszolgáltatás, nem volt kulturális sokszínűség, nem volt színvonalas szórakoztatás, nem voltak példaként szolgáló történetek, nem voltak okosan tanító gyermek és ifjúsági műsorok. Tisztelet a nagyon kevés és trendszerint hamar kinyírt kivételnek. Ennek az eredménye: az MTV és a Duna Tv nézettsége ma együttesen sem nagyon ugorja meg a 10 – tíz százalékot. Ez egyedülállóan rossz arány Európában. Az MTI mellett feltűnt és nagyra nőtt a Független Hírügynökség, amellyel csak innovatív erők bevetésével lehet felvenni a versenyt. Az utóbbi években még a rádiós piacon sikerült közszolgálatilag a legtöbbet elérni, vagy legalábbis nem veszni hagyni, lásd a Kossuth hírpiaci jelenlétét és a Petőfi brandteremtését.
A közmédia csődközeli állapotban van.
A másik:
A csődbiztos felelőssége, hogy mindenki megkapja, ami neki jár. Ez esetben és elsősorban pedig mi nézők a pénzünkből finanszírozott állami intézményektől a tisztességesen megcsinált műsorokat, összeszedett információkat. Ehhez pedig két alapvető dolgot kell figyelembe venni. Akármilyen nehéz, meg kell érteni, hogy a közszolgálati médiumok nem a mindenkori kormány fegyverhordozói. Azon egyszerű oknál fogva, hogy akármilyen hosszú ideig van hatalmon egy politika erő, a demokrácia velejárója, hogy egyszer nem lesz. Addig tehát övé lehet a közmédia minden nyilvánossága, utána viszont semmi sem marad. Ezzel ellentétben, ha neki kellemetlen ügyekről pártatlanul tájékozódhatnak a választópolgáraik, akkor arra is van garancia, hogy amikor ellenzékben lesznek, ugyanúgy kijár majd nekik a reflektorfény és így a visszatérés esélye. Ennek a másik oldala, hogy a néző nem hülye. Ha rossz vagy egyoldalú műsort kap, akkor el fog kapcsolni, vagyis az üzenet nem jut el oda, ahova el kellene juttatni. Ha viszont megnézi a műsort, amiben ne adjisten még kritika is van, meg kontextus, akkor gondolkodik és a politikusoktól sokat hallott felelős döntést hozhatja meg, amikor erre lehetősége van. És így megcáfolhatjuk Metternich gróf 160 évvel ezelőtti felelőtlen kijelentését, amely szerint Európa Bécsben ér véget. (És nem arra gondolt, hogy kelet felől.)
A pártatlanság mellett pedig lépést kell tartani a világgal, a nézői igényekkel, innovatívnak, kreatívnak, szorgalmasnak kell lenni. Csak egy - sokat skandált, pajzsra emelt és zászlóra tűzött - példa: senki ne mondja nekem, hogy a határon túli magyarokról csak Babes-Bolyai Egyetemes vagy Bugár Béla szinkronos Duna tévés Híradó kétpercben, vagy virágcsokros Kívánságkosárban lehet beszámolni, esetleg a velük való kapcsolat fontosságát kifejezni. Nem. Lehet például sokat research-ölni (kutatni), nagyon érdekes human touch – hétköznapi, emberi - sztorikat felderíteni és azt jó operatőrrel, értelmes riporterrel leforgatni, és esetleg azt határon inneni hasonló történetekkel kevert műsorban leadni, ezzel is mintegy jelezve, hogy – ha nem is országilag, de lelkileg, vagy akárhogy – ide tartoznak. Ahelyett, hogy a marosvásárhelyi esperes-helyettes fél órát az összetartozásról áradozik egy furcsa háromlábú széken. Meg tényleg lehet tudósítókat küldeni a világ minden tájára, hogy kitágítsák a magyar néző spektrumát és utalva arra a nem elhanyagolható tényre, hogy globális világban élünk, ahol egy floridai jelzálogkölcsön miatt is megemelkedhet fél évvel később a kecskeméti kocsi törlesztés ára akár a duplájára.
A csontvázakat egy bonyolult mozdulattal ki kell dobni, lehetőleg a helyükre tömött sorban érkező zombik fejére, az új közszolgálati produkciókat pedig hús-vér szereplőkkel, tartalommal és ötletekkel el kell kezdeni gyártani. Ha így lesz, kerek még nem, de kerekedő lehet az új médiavilág. Ha nem így lesz, akkor kockafejű marad, a reaching – a legalább egy percre az adott csatornára kapcsolók aránya - pedig maximum hibahatáron belül mozog tovább. Ott viszont lehet majd tündökölni, csak felesleges.
A Youtube-al is lehet tárgyalni
A francia filmeseket képviselő csúcsszervezetek egyezségre jutottak a YouTube közösségi videomegosztó portállal tévés és játékfilmes produkciók franciaországi online forgalmazásáról.
Ledöfte anyját a sorozatsztár
A Betty a csúnya lány egyik szereplője karddal végezte ki az anyját
A Dirty Dancing sztárja nyerte a vetélkedőt
Jennifer Grey színésznő nyerte a Dancing With the Stars című amerikai televíziós vetélkedőt, amelyben Bristol Palin, az ismert konzervatív politikus lánya a harmadik lett.
A britek taroltak, az izraelieknek viszont jó a humoruk
Az elmúlt évekhez hasonlóan brit produkciók és művészek nyerték a Nemzetközi Emmy-díjak javát New Yorkban, a tíz kategóriából ötben diadalmaskodtak.
Gyúrtunk egy hógolyót és bedobtuk a pokolba.
- Kérlek Bruno, azért küzdök kétségbeesetten, mert szeretlek.
- Nem megyek haza csak azért, mert megszánlak.
- Nem szeretném velős pirítósként végezni.
- Íme egy gyomor, ami nagyon szenved.
- Elvileg nem lakik itt senki, mégis legalább hét ujjlenyomatot találtam a wc- tartály hátsó falán. Mindegyik a napokban kerülhetett oda.
- Milyen verseny zajlik a Macsekban?
- Itt lenne az ideje a választási ígéretek teljesítésének, de az Orbán-kormány gyorsan felejt.
- Mondja ezt képviselőtársam, aki vastagon benne volt abban, hogy az ország ide jutott.
- Nézzük a legfontosabbakat mégegyszer , röviden: Fresh Andi és Majka folyton élcelődtek, de a komolyabb bókokat Dundika kapta.
- Féltékeny vagy?
- Mindenre elszánt.
- A reklám után folytatódik a vészhelyzet.
- Most mindenkit ajándék Quick-i nyuszis doboz vár, aki részt vesz az akcióban.
- Gyúrtunk egy hógolyót és bedobtuk a pokolba.
Magyarországon az első zárt láncú televíziós közvetítés a Gellért szállóban volt 1936-ban. A televíziós adások 1953-ban indultak, állandó műsor 1957-től volt. Az első készülékeket az Orion gyárban készítették, erre az akkori Minisztertanács adott megbízást, a sorozatgyártás 1955-ben indult, az első tévéket 5000 forintért adták. 1989-ig a hétfő műsorszüneti nap volt, ezt csak különleges események írhatták felül. Az 1986-os nagy hó idején a világtól elzárt településeken a My Fair Lady-t nézhették Rex Harrisonnal és Audrey Hepburn-nel. A rendszerváltás után 1997-ig volt egyeduralkodó az MTV, akkor viszont berobbantak a kereskedelmi tévék. A 2000-es évek közepére 10 tévénézőből 8 a TV2 vagy az RTL Klub adását nézte Magyarországon. Leginkább LCD-n vagy plazmán ma, egy átlagos előfizetéssel 50-60 csatornát foghatunk be, ezek jelentős része azonban a nagy kereskedelmi tévék „leánya”. Osztódik a figyelem, ráadásul videotéka helyett már videótár is van, amihez kimozdulni sem kell otthonról. Egy átlagos magyar felnőtt – én is, ti is – napi 4 és fél órát tölt a bekapcsolt tévékészülék előtt. Onnan informálódunk, abból szórakozunk, kulturálódunk, szocializálódunk. A médiában értékesített reklámok 70-80 százaléka is oda megy, aminek egyébként ma már szinte semmi értelme nincs. A tévés létezésből ugyanis a megengedett sebességnél jóval gyorsabban száguldunk a netes létezés felé. A fenti párbeszéd a távirányító hatása alá került tetszőleges este médiavalósága. November 21-én van a Televíziózás Világnapja.
Éljen a magyar szabadság, főműsoridőben ne érjetek haza!
Nyelvében ég a nemzet
„Dáv men plász ker mikromojszcsörrel" – tévéreklám szövege.
Először is tisztázzuk az előző heti feladványunkat. Click the camera amellett, hogy csuda jó fej lány, valójában egy fényképezőgép, ami a Dora és a Diego című rajzfilmekben énekel minden hétvégén délelőtt a TV2-őn és a kettős beszéddel arra törekszik, hogy ne csak az állatok szeretetét, hanem a nyelvtanulás örömét is felvillantsa a korán kelő lurkóknak. A mesében néha olyat is mondanak a főhősök, hogy gyerünk, menjünk, kámon (come on). Nem csak leírva, de nézve és hallgatva is vicces, de a legviccesebb az, hogy a magyar médiában ez az egyetlen általam ismert kísérlet arra, hogy megvillantsák, az egyébként gyönyörű magyar nyelven kívül van még néhány a világban, ad abszurdum a magyart 15 millió honfitársunkon kívül egy árva lélek nem beszéli.
Ámde ez így túl általános, úgyhogy tovább szűkítjük a kört. Arra, hogy legális kábeltévé előfizetéssel miért nem lehet ma Magyarországon olyan csomagra előfizetni, amelyben az egyszál CNN mellett legalább még egy – na jó öt-hat - idegen nyelvű csatorna van. Meg arra is, hogy a külföldi adók műsorait mi a nyavalyának fordítják le magyarra. Ez a lángoktól ölelt kis ország szinte az egyetlen a nem native speaker földeken kívül, ahol mindent, mindig szinkronizálnak. Eurosport, National Geographic Channel, Animal Planet, Travel Channel, Disney Channel, Discovery Channel, stb. Meg a magyar adókon sugárzott filmeket, sorozatokat. Nem feliratozzák, hanem szépen lefordítják és amúgy kiváló színészekkel alámondatják. Így aztán idehaza nem is erőlködik szinte senki, hogy a magyar nyelven kívül legalább még egyet alapfokon elsajátítson.
Nem úgy, mint például a nálunk történelmileg jóval elmaradottabb skandináv országokban. Az erőlködés amúgy arra mindenképpen jó lenne, hogy némi rálátást adjon arra, hogy hogyan csinálnak tőlünk le-fel-jobbra vagy balra, szóval a határainkon túl mondjuk tévét, médiát, de akár politikát, gazdaságot, egyebeket. Pedig ha nálunk sem szinkronizálnának annyit, a tévé népnevelő hatása ezen a fronton is gyorsan megtenné a hatását. Vagy elkapcsolnának.
Még mindig nem értünk azonban a lényeghez. Mert a fent említetteket is el tudnám fogadni, ha legalább magyarul beszélnének, mondjuk ez esetben elemzésünk tárgyában, meg alanyában és állítmányában: a tévében. De ott meg, ha a híreket nézem, ilyeneket hallok, hogy „a 2011-es hiánycél elérhetőségével kapcsolatos információk még nem megismerhetőek”, vagy olyat, hogy „a mai kérdéskör a kultúrához kapcsolódik. Mennyire becsüljük értékeinket? Igen-Nem”. Ha a reklámokra hagyatkozom, akkor azt tanulom, hogy egyedi kastélyélmény itt, megrendezésre kerülő konferencia ott, és persze a csúcs a „dáv men plász ker mikromojszcsörrel”. Ha a sorozat promókba kapok bele, akkor meg efféle gonoszul odavetett mondatokat hallok: „vegye olybá, hogy a tagnak feladták az utolsó kenetet”.
Szóval a hirtelen levonható tanulságnak a magyar médiapiacra redukált kvintesszenciájának ez tűnik: külföldiül ne beszéljenek, mert azt nem értjük, magyarul meg tök mindegy, hogy mit mondanak, mert megesszük. Reprezentatív felmérés ugyan nem áll rendelkezésemre, így csak a megérzéseimre hagyatkozom, amikor azt mondom, hogy talán ha látnánk produkciókat külföldiül, az arra inspirálna sokakat, hogy írjanak, olvassanak, beszéljenek jól magyarul is. Mivel jelenleg a magyar és bármelyik állam polgárai a legtöbb vizuális és nyelvi hatást a televíziókészülékektől szerzik be, mindez akár forradalmi áttörést is hozhatna a kommunikációs képességeinkben és elvárásainkban. Mert ugyan a tájékozottság mindenkinek jár, de ha értelmetlenül tájékoztatunk, szórakoztatunk, akkor ne legyünk meglepve és kétségbeesve azon, hogy hejben szinte senki, szinte semmi után nem érdeklődik.