„A kúria legintimebb helye nem az ebédlő, vagy a fogadó, vagy a könyvtár. Itt valami olyasmi született, amit a föld egyetlen pontján sem látni. Ez a méhes. El kell képzelni Berzsenyit nyáron, a sugárzóan forró napon, augusztusban, amikor ebéd után a szikrázó udvaron átmegy, hóna alatt Horatiusával és néhány papírral, amelyre ódájának vázlatát vetette.”
Testvérem hét eleji cikkének ingerlő címet adott: Orbán vagy Gyurcsány? A címet az írás mondandója ironikus jelentéssel ruházza fel, de ez sem menti meg attól, hogy kiváló reklámfogássá váljon. Az olvasottság nyilván soha nem látott méretű, a hozzászólók, akik szintén igen sokan vannak, fittyet hányva a témának, előrehozott választást tartanak: elkezdtek szavazni. (Tisztelet a kivételnek, és hála szigetnek, aki a vagyra szavazott!)
Reggelente félig álmosan levánszorgok a teraszra. Ilyenkor friss még a levegő, jól esik beleszippantani kitágult orrcimpákkal, így kezdem a napot. Azután odamegyek a konyhapulthoz s elkezdem a napi rítusaimat. Kávéfőzés, reggelikészítés a családnak, s ebben semmi különleges nincsen, mondhatni hétköznapi dolgok.
A nyár heves, a kasza egyenes. Egész nap hideg fröccsöt kéne inni, úgy lenne csak tán kibírható. A légkondicionált irodák népe hunyorogva cigizik a járdán, és fel sem tudja fogni, hogy az útfelújításnak nevezett, sokezer éves eszközökkel kivitelezett baszódás hogy bírható ki az ötven fokban. A városban mindenki szenved, és iszik.
Augusztus 6-án dobták le a világtörténelem első atombombáját Hirosimára. Ez a nap ennek mementójaként a nukleáris fegyverek betiltásáért folyó harc világnapja, ám dacára az atomfegyverkezés korlátozását célzó egyezmények egész sorának, ettől az állapottól még igen messze, jóformán elérhetetlen távolságban vagyunk.
...mondjuk, ha hirtelen csend támad a társaságban. Az egyik legemlékezetesebb ilyen angyali „filmcsend” számomra a Sörgyári capriccio híres jelenete, bizonyára sokan ismerik. Egy picinyke részlet csupán a filmből, de angyal kíséri – ahogyan Pepint és Maryskát a kémény tetejére, ahogyan a félnótás szent bolondot a Hóvirágünnepben, az éjféli pacalleves tragikus útvonalán, ahogyan...
Időről időre szeretünk egyszerűen értelmezni. A polarizált világkép ugyanis a végletekig leegyszerűsíti életünk, tulajdonképpen csak egyszer kell átnyomni a kapcsolót, és minden eldől. Vüklucsity, büklucsity - olvastam annyiszor a Zsigulik belső terének hőmérsékletszabályzóján, és valóban, a szerkezet átmenet nélkül modellezte a sivatagi vagy a szibériai éghajlatot, csak be, illetve ki kellett kapcsolni azt. Ennyi. Ne pöcsöljünk.
Uborkaszezon van. És lám, így igaz: négynapos távollétem alatt az üvegházban annyi uborka nőtt, hogy alig győzöm kovászolni, befőzni, salátát készíteni belőlük, és a szomszédnak ajándékozni őket. Mondom, UBORKASZEZON. De mert a két héttel ezelőtti írásomra érkezett reakciók alapján tudom, hogy minden csak értelem és értelmezés kérdése, a dolog azért ezzel az uborkaszezonnal sem ilyen egyszerű.
Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Így állt Wittgenstein Istennel, erkölccsel, művészettel. Végül tán mindennel. Így állok én most az értelemmel. Nem tudok beszélni róla. Nem látom értelmét. (Pedig korántsem vagyok oly értelmes, mint Wittgenstein.)
Felesége nyitott ajtót. Amikor meglátott, elmosolyodott és barátságosan intett. Beléptem, zavartan körülnéztem, a padlón mindenütt fekete-fehér kockás szőnyeg.
- Itthon van? - kérdeztem tétován, mire az asszonyból kitört a nevetés.
- Hát hol lenne?
Aztán mintha elszégyellte volna magát, kezét szája elé kapta és elhallgatott. Válasza még jobban összezavart, elvégre miért lenne olyan különös, ha valaki nem tartózkodik otthon?
- Gyalog? - kérdezte a belső szobából egy öblös hang.
- Naná, majd lóháton... - gondoltam bosszúsan, és kezdtem megbánni, hogy idejöttem.
- Szerintem inkább egy király...álruhában! - felelt helyettem is az asszony, és éreztem, amint minden lépésemet kíváncsian követi.
- Lépjen csak bátran, még egy kocka, és már bent is van! - szólt a mester, amikor kopogtam.
Hú, megáll az ész és ácsorog, mondja a közhely, s valóban ez így is van, csak nyisd ki a tévét, a rádiót s többet fogsz állni az elképedéstől, mint beindítani az agytekervényeidet. Vagy a legjobb, ha be sem kapcsolod. Lépj ki az otthonodból s máris dilemmába kerülsz, s szintén mellbe vág a sztereotíp felismerés, miért van az, hogy ha az eszem megtelik, a szívem kiürül közben, s fordítva is igaz, olyan mint egy homokóra, s bármennyire szeretném, hogy ne így legyen mégis érzem, van benne valami!
Elgondolkoztam a homoszexuálisokról szóló írásomra érkezett reakciókon, és eszembe jutott, hogy nyilván ki-ki a maga értelmi iskolázottsága alapján olvasta és értelmezte soraimat, így eszerint is reagált azokra. Ami természetes is. Ha montázst készítenék a hozzászólásokból, létrejönne az a „dialektikus egység”, amelyet Hrabal teremtett az olvasói levelekből. Ám ha egyenként veszem őket, a Hrabal által is említett káosz néz csak vissza rám.