Jövök a project managment mítingről, lehaltol a Hans, aki nem egy booster, mondom, mire az interrupt, hát hogy adjam má’ Csergez handy nümmerjét, mert kaputt minden kapcsoló, és nem tudja szkedzsulálni az agendát. De hótziher, hogy csak egy plug-and-playre kell, mert a Csergez nagyon is was ist das, nálam az interfészben preselected. A Hans meg, hogy csak ne vcardba, mert az no access, mondom simába, de az se jó neki, inkább manuál. Persze, ki ne brózolja az asszony, funnysrác! Lol.
Hasonló ez a dátum Csehország számára a magyar 1956. november 4-hez. Azért írom, hogy hasonló, mert Csehországban, azaz Csehszlovákiában minden egy kicsit másképpen történt. Magyarországon 1956. október 23-ával kezdődött a forradalom, és november negyedike után hamarosan véget ért – ha máskor nem, 1957. május 1-jén egészen biztosan.
Az én anyanyelvem a magyar. Viszonylag kevesen beszélik, hagyjuk most a 10 vagy 15 millió kérdését nemzettestileg, maradjunk a nyelvnél, de akkor is kevesen vagyunk, és a közeljövőben nem is várható, hogy a magyar a népek közötti kommunikáció egyik alapnyelvévé válik. Még akkor sem, ha mindenki hoz magával egy embert, aki megígéri, hogy megtanul magyarul.
Mi az, hogy az ember kétszer nem léphet bele ugyan azon folyóba? Te nem beszélni magyar? Hát miféle hülyeség ez már megint, könyörgöm? Honnét jössz te? Nem veszed észre, hogy mindenki egyhelyben tocsog? Hogy nem kétszer, ezerkétszázkétszer? És nincs is folyó, inkább egy tó lenne ez, Kárpát Medence, Mocsár, Láp, Pocsolya, Hordalék, … avagy “a pohár, ha be van telve, és a szájadig ér”? Nincs több kérdésem?
Sohasem volt még ilyen gyönyörű idő a kis szigeten. A tenger nyugodt, néma csöndben játszadozott a parti homokszemekkel, a köveken rákok és madarak hancúroztak, a nap sugarai fényesen cikáztak mindenfelé. Egy kicsit beljebb, a szárazföldön zöld levelek integettek egymásnak, az ezerszínű virágok tarka lepkéket és fényes bogarakat csaltak magukhoz bódító illatukkal. Olyan harmónia uralkodott az egész szigeten, mintha az maga lenne a Paradicsom.
Ha tudnánk és értenénk, mit jelent „utazni”, bizonyára óvatosabban bánnánk mindazzal, ami e szóhoz kapcsolható. Ha tudnánk és értenénk, mit jelent „megpihenni”, bizonyára megváltozna életünk, mi több, felsejlene bennünk a lét maga. Ha tudnánk és értenénk, mit jelent „visszatérni”, bizonyára újra megtalálnánk a zűrzavarban a dolgok igazi helyét és értékét és szerepét.
Egy őszinte kérdés. Volt már olyan pillanatod, amikor két rohanás között a momentum ezredrésze alatt elővetted láthatatlan távirányítódat, megnyomtad a 325-ös csatorna gombját, felolvadtál egy kétszárnyú gondolatban, s egy lakatlan szigetre repültél?
Honnan a vágy egy sziget után? Miért él az emberben romantikus vonzódás egy kis földdarab után, ahol csak ő az úr, ahol nem háborítja senki, ahol ledobhatja ruháit, és élhet, mint a bennszülöttek? Ahol nem üthet rajta az ellenség, mert a víz megvédi a külvilágtól? Ahol maga lehet?
Van egy őrült jó karakter a Rettenthetetlenben. Steven vagy Stephen a neve, ír származású, egész Írországot a magáénak tekinti. Senki se tudja ki ő, van-e hatalma, avagy sem. Eltűnik, visszatér, majd a csatamezőn szembekerülnek a skótok az angolokkal, akiket az írek kísérnek.
S hogy milyen a világ? Olyan gyönyörű, hogy elképzelni nem is lehet. Olyan, amilyennek akkor látszana, ha nem olyan emberek néznék, akiknek állandóan hiányzik valami belőle.
Sziget-mániás vagyok. Ha tehetem, elmegyek minden évben, úgy tizenöt esztendeje. Kell a feltöltődés a téli hónapokra. Azt nem mondom, hogy a változatos programokat szeretem – nagyjából minden évben ugyanazokra a helyszínekre megyek el.
Csöndesen, némán töprengve, agyongondolt elképzeléseimmel sétálok az utcán, vajon érdemes-e még egyáltalán, vajon kisüt-e még a nap, nem akarom, hogy így lássanak az emberek, nem szeretném, ha így kellene látnom most őbennük saját magam...