Megint az egész életünket átölelő láthatatlan anyácska. Hétköznapok, munka, tanulás, művészet, szerelem. Belső ösztöke, a cselekedeteink mozgató tényezője, a művészetben vezérlő eszme, rendszeres ismétlődő díszítő elem. Itt van mellettünk, vagy inkább bennünk, gondolunk-e tudatosan a késztetésre, mit miért teszünk, vagy már benne himbálódzunk egy megszokott automata szubjektív-valóság-csónakban a látszat-élet habjain?
Már bocsánat, de valahogy nem igazán tudom élvezni nagy népnemzeti ünnepeinket. Minden évben ugyanazt hallgatom – logikus, hiszen egy-egy konkrét eseményre emlékezünk -, és már rég nem találok semmi magasztos dolgot magamban és a történetmesélésben egy-egy március 15-én. És Piedone pofonjai sem hatnak már rám úgy, mint gyerekkoromban. Pedig a zertéel minden évben próbálkozik.
„...majd az Üveghegyen túl...” - hajtogatta magában a Királyfi, miközben keresztülsétált a patak felett átívelő szellőhídon. Gyönyörű volt a vidék, mindenfelé színes madarak énekeltek, szelíd őzek s nyulak ugráltak, a fák barátságosan integettek egymásnak és az arrajárónak, és hálásan hajbókoltak, amikor a Királyfi leszakított róluk egy-egy gyümölcsöt.
Háromnegyed nyolckor hívom a Kórházat, kész csoda, felveszi az ügyelet. Mondom, mi a panasz, tíz napja minden este egy üveg whisky, öt szivar, egyszóval hangja mint a Tom Waits, teccik ismerni. Nem tetszik. És köhög, mint egy Barkas. Négy és fél, éves, persze hogy nem, vírusos, vagy bakteriális, vagy örökletes. Igen, látta már orvos, mondta, hogy megfázott. De szeretném, ha ránéznének, mert mindig így kezdődik a tüdőgyulladás. Ki az ügyeletes? Az jó.
Hát nem is tudom. Motiváció, az aztán van elég. Kívül-belül. Szerintem például a legfőbb motiváció az, hogy az élet alapvetően szép. Szép, mert az embernek van itt valami dolga, feladata, és ez nagyon jó dolog. Hogy semmi sem hiábavaló.
Komoly eredmény, hogy a múlt hét folyamán végre a nagy nyilvánosság is meghallgathatta a Nagy Imre-per utolsó szakaszának teljes hangfelvételét, ám csak ebből nem lehet teljes képet alkotni az eljárásról – mondta a Kultúrpartnak Hanák Gábor, az Országos Széchényi Könyvtár dokumentációs tárának vezetője.
Ötven évet vártunk, hogy nyilvánosságra kerüljön Nagy Imre és társai perének teljes magnófelvétele. Nagy Imrét 1958. június 15-én államellenes szervezkedés és hazaárulás vádjával ítélte halálra a népbíróság, és másnap honvédelmi miniszterével, Maléter Pállal és Gimes Miklós újságíróval együtt kivégezték.
Mö,ö,ö,ö, Vö,ö,ö,ö, Rö,ö,ö,ö, Zsö,ö,ö,ö…. Makogj kedves olvasó, kérlek, önfeledten makogj, vagy mekegj, nekem mindegy, de itt a nyár, ha nem vetted volna észre, simulj ki, felejtsd el, nyiss új lapot, és egyáltalán kezd, úgy, ahogy van, előröl a motiválatlan életedet, te búval ütött lélek! Most!
Egy ismerősöm szerint egyetlen igazán fontos dolog van ma Agyarországon, a Nagy Imre-per hanganyagának lejátszása. Speciel engem jobban izgat, hogy piros hólyagok tűnnek fel és tűnnek el a kislányom arcán, de mivel nem voltunk a heimpálban és nem mondták, hogy bolhacsípés, annyira nem aggódom. Ha ezt most nem érted, akkor szerencsés vagy, egy tragédiáról lemaradtál.
Talán nem volt mindenki számára érthető, mit is jelent a MásikMagyarország gondolata. Ami a lényeget illeti, egyik hozzászólónk remekül fogalmazta meg: „Ha jól értettem, akkor az átpolitizált sík mellett, alatt, felett létező hétköznapi – ’másik’ – Magyarországot keresni, hirdetni szándékozik a cikk, legyen az életstílus, művészet, életérzés, valami, amit hétköznap látunk, érzünk, élünk és megélünk.”
A fecskék ismét eljöttek a nagy erdők mögül, és újra virágzott a sivatag. A dalnok is megérkezett, de már hangszere nélkül. Furcsa dal volt az övé, a Szultánról szólt, de egy másik Szultánról is, a sivatagról, de egy másik sivatag is része volt, és a homokárnyéka mintha nem csak áldozata, de hőse is lett volna a csatáknak. A dal maga volt a Nagy Háború.