Az utóbbi hetekben adott némi témát a hazai képernyőbámuló közvéleménynek az a színes felvétel, ami az 1938-as Budapestet mutatja be. Én is beállok a csodálók sorába, térdemre veszem ezt a csodálatot, forgatom-nézegetem, megpróbálok rájönni, miből is fakad.

Április elsején visszaadták a népnek a Centrál Kávéház könyvtári szárnyát. A mondat lábjegyzetelésre szorul: eddig is a népé volt, a nép fiai bemehettek oda, terítős asztalnál helyet foglalhattak, és ebédelhettek, vacsorázhattak, dohányfüstmentesen. Ez azért mégse volt az igazi.

Mi az alapvető problémám a teremtéssel? Nem akármilyen levesbe köp bele, és nem biztos, hogy jobb az, ami lett. Legyen a helyszín a kapucinus rendház, Budán.

Ha megnézzük a virágvasárnaptól húsvét keddig tartó kilenc napot, észrevesszük, hogy rengeteg, velünk megeshető léthelyzet felvonul előttünk az elhagyattatástól a bukáson át a teljes fölemelkedésig.

Mi lehet a legelrettentőbb szó, amit ha ráírunk egy zsákmánynak való papírdobozra, soha senkinek a büdös életben nem jut eszébe azt kinyitni? Kis ötletelés: ismerjük meg jobban nagy fogalmainkat.

Nem akartam hinni Karinthynak, aki kifogta a kor Pestjének legveszedelmesebbjét, így saját fájó példáját délutáni lapokba írva tett örök szolgálatot az önsajnálatra, önemésztésre, tehetetlenségre ítélt férfiaknak.

Az embernek a bajban nem részvétre van szüksége. Hanem még több bajra. A valóságban három farkas áll az egyetlen kismalac ajtajában. Az élet ugyanis kemény, nem csak mondják – tehát sokkal jobb érzés legyőzni.

A nők genetikailag nem érthetik meg a férfiak vonzódását a futballhoz. Mert maga a vonzalom is genetikai. Márpedig a férfiakat nők szülik – ezért sem árt tisztában lenniük néhány dologgal. Lelki támogatás mellett történelmi kitekintést nyújtunk a kétségbeesett háziasszonyoknak.

Az irodalom nem mindig volt ám papírszagú szerzők egymásnak szóló játéka. A Nyugat gárdájában forradalmárt, műveltségi orákulumot és valóságos celebet egyaránt találunk. Az irodalomról mégis a könyvespolc jut az emberek eszébe. Nem az élet.

Kezdjük a kötelezőkkel. K. F. 1823. január 22-én fejezte be Szatmárcsekén a Himnuszt, 1989 óta a Magyar Kultúra Napjának áldozzuk a dátumot, és arra gondolunk, milyen jó a kultúrára gondolni. Meg kiosztanak néhány díjat. Ennyi? Ennyi. De legfőképp: csütörtök, szemerkélő eső.

Bukarest amúgy barátságos hely. Ha letakarjuk a tenyerünkkel a víziókat (a sajátjainkat, amelyeket előítéletek táplálnak) és a boldogult Ceauºescu mániáit, akkor a végeredmény egy olyan város, ami egy igazán sportos, 14 milliós országnak lehetne normális léptékű fővárosa. A letakaráshoz azonban kell egy adag jóindulat, hiszen minden sarkon van egy elbizonytalanító gesztus.

Bukarest a messziről jött ember játékszere: bárki, aki volt ott, bármit mond, arra kevés ellenvéleményt talál egy pesti kocsmaasztalnál. Érdekes ez azért is, mert annak az államnak a fővárosa, amelynek egy adott részével Magyarország a legélőbb kapcsolatokat ápolja – a dolog valahogy mégis úgy áll, hogy Bukarest, Kijev mellett, a legismeretlenebb szomszédos főváros.