- Szabad egy táncra? Egyetlen táncra csak, kérem, kisasszony,
- Hiszen azt sem tudom, ki maga...
- Magam vagyok, ne hagyjon egyedül,
- Válasza ellenállhatatlanul vonzó...
- Akkor hát, egyetlen táncra csak.
- Nem is tudom, már elígérkeztem valakinek...
- A szó szép, de elrepül.

A szomszéd asztaloknál ülő fiatalok mindig néma csöndben figyelik a társalgást. Bizony, szombat esténként ezek az ifjak olyasvalamit művelnek, amit nem volna szabad: hallgatóznak. Ám ezért senki sem haragszik rájuk, hiszen bárki ezt tenné, amikor a két legöregebb és legbölcsebb Varázsló gondolatokat cserél...

Bevallom férfiasan, hogy nem szeretem a maszkokat. (Ki szereti?) A dupla arcbőr alá rejtett mosoly-szósszal leöntött „Hello, mi van veled”-et. Az érzéketlenül udvarias, nyálkás megszólítást. Maradéktalanul hiszek a barátságban és a tiszta emberi kapcsolatokban. Jöhet a globális izzadás, a vízhiány, a termőföldek eltűnése, a biobenzin, az esőerdők S.O.S fullasztó lihegése, én akkor is azt mondom - hiszek az emberben.

Ok, hát megtörtént. E lapokon már sokszor dicsértem szerzőtársaimmal az nyugati emberiség csodás marketing-megoldásait, amellyel világnézetét, és ahhoz kapcsolódó üzeneteit az általa lerablott, és ezen oknál fogva rögtön primitívnek is nyilvánított kultúrákra tukmálta. Kezdtük a vallással, misszionáriusok, hittérítők, és páncélos martalócok kampányoltak Jehováért, Jézusért, Allahért, építették a monoteista brandet, és irtották a hitetleneket. Aztán kialakult a világgazdaság, és sikerült mindent mindenütt elterjeszteni, influenzát, irhabundát, internetet, iphone-t. De ilyen csillagászati szempontból is orbitális, sőt univerzális kereskedelmi akcióra azért senki sem számított.

Az élet csodálatos – hát persze, hogy az, mondjuk ma, itt és most, de másnap meg persze hogy nem az. Aztán megint, aztán mégsem. Egyszer fenn, egyszer lenn. Minden attól függ, hol vagyunk éppen. De így kell ennek lenni?

Nincs. Látva ezeknek a srácoknak az életigenlését minden betegség ellenére, úgy érzem, van értelme ezen a bolygón élni. Messze még a világvége ott, ahol akadnak Emberek, akik finanszíroznak egy ilyen Tábort, Emberek, akik önkéntesként odaállnak és segítenek másokon. Ingyen. Emberbaráti szeretetből. Minden metrón ülő bambán bámuló sorstársamnak üzenem: ha ezek a gyerekek tudnak mosolyogni, akkor nekünk kötelező!

Megláttam egy plakátot McEnroe-val és Borggal. Közelebb mentem, elolvastam Ivanisevic, Muster, Leconte és a többiek nevét. És még egy mondatot jótékonyságról, a Bátor Tábor támogatásáról. Róluk és Paul Newmanról már hallottam valamit. De nem eleget. Pedig van, amiről mindenkinek tudnia kell. Még én panaszkodom?

Egyik sem. Civil szervezet. Olyan egyesület, mely a továbbiakban sem hajlandó megmondani, csak befogadni értelmes gondolatokat. Megmondóból van elég. És? Hanyan vagyunk? Elegen. Bővebben? Rengetegen. Akár globálisan, de akár lokálisan is!

Szeptember 8-án tartják az analfabétizmus elleni harc, az írni-olvasni tudás világnapját, amelyről az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete, az UNESCO 1965-ös teheráni világkongresszusa határozott.

- De mi lehet a Hetedik Ajtó mögött? – töprengett az ifjú király, és már-már lenyomta a kilincset, amikor újfent eszébe jutottak azok a rémséges történetek, amelyekben ilyenkor veszi kezdetét a vég. Így hát ellenállt a kísértésnek, legyőzte kíváncsiságát és visszaindult feleségéhez a Tükörterembe.

Voltak idők, amikor régész akartam lenni. Ez abból a vágyamból fakadt, hogy sohasem akartam dögunalmas munkát, a-mindig-ugyanazt. A szüleim Damoklész-kardja, „ha nem tanúsz”, akkor csak kukás lehetek, vagy futószalag mellett állhatok a csévegyárban, ott függött a fejem felett.

A romantika, a petőfisándor-gatyábatáncol korszak vadászkutya-tekintetű szomorgó angyalkái, a zsabós ingben piknikező kackiás bajuszú tökrészeg urak, meg a pusztai viharban vágtató eszelősen habzó szájú paripák idejében, amikor az úri kultúra végleg visszavonult a városokba, na akkor fogant meg ez az idióta ötlet.