Hová tűnik a kép tárgya és alanya, amelynek neve: Szerelem első látásra? Kenéz úr kérdései és válaszai bizony majdnem mindenkit érintenek, ezért valóban érdemes egy kicsit elidőzni a témánál – és nem csupán egy rövid hozzászólás erejéig. Természetesen minden elmélet csak egy-egy variáció, lehetőség, amely vagy megtetszik azonnal, vagy összekacsintunk vele, és továbbállunk. Nos, íme az én alternatívám.

Most telt be a pohár. Nem tudom, a három évtizede rendszeresen rámtörő évadkezdő depresszió hajtja-e a kurzort (szeptember 1., és pont hétfő?), vagy tréfát félre: tényleg elfogyott a türelmem, és beengedéseken, számadásokon túl a leszámolás ideje is elérkezett.

Nézd meg másodszor is az illetőt, ajánlják a bölcsek, ha már első pillantásra azt érzed, huhú, és nem jutsz szóhoz. Második pillantásra a szívszélhűdés tárgya ugyanis már másmilyennek tűnik, átváltozik, talán egészen más lesz, sőt, az is előfordulhat, hogy ekkor már az égvilágon semmi vonzót nem találsz benne.

Elhatároztam, hogy a királlyal lépek először. Királyként fogom végigjátszani a partit. Beöltöztem hát, aztán szemügyre vettem a terepet. Lépnem kell, mielőtt bárki észrevesz, gondoltam, ami persze ostobaságnak tűnhet egy sakkozó számára, de én nem tehettem másképp: beleszerelmesedtem ugyanis az ellenfél királynőjébe! Igaz, sohasem láthattam közelről, hiszen egész udvartartás rejtegette védőszárnyai mögött, én mégis tudtam: gyönyörűséges leány... Egyszerűen nem bírtam tovább. Cselekednem kellett.

Ha bolygóm lehetne, - mint a kis hercegnek - olyan lenne ahol az ott élő emberek mondjuk egy csettintésre átalakulhatnának. De nem akármivé s akármilyenné. A bármivé csak ünnepnapokon lenne lehetséges. A hétköznapokban egy másik emberré alakulnánk. Én lehetnék te, és te meg én.

Ha mondjuk újfent leégne az Alexandriai Könyvtár, ergo egy hatalmas kultúrdaráló elpusztítaná mindazt, amit az emberiség néhány ezer év alatt összegondolt és papírra vetett, és a Föld új lakóinak a morzsákból kellene rekonstruálnia ami valaha volt, kemény dolguk lenne.

Párizsba beszökött az ősz, indul az iskola, a pechesek indulhatnak párizsiért. Kicsit ránéztünk a beiratkozásra, a felvételik eredményére, a vidék kontra főváros viszonyra, a beilleszkedési, túlélési technikákra. Kiszámíthatatlan árú diploma, bizonytalan jövőkép. ESÉLY? EGYENLŐSÉG?

Unatkozom fenemód – ebből a napból sem lesz már semmi. Kiülök hát a tópartra, pecabottal a kezemben, és türelmesen várok. Hadd múljon az idő. Már-már elbóbiskolok, de hoppá, az úszó megrándul, egyszer, kétszer, háromszor, ez már nem tréfa, úgyhogy most én rántok, egyszer, kétszer, és máris ott szomorog egy jókora ponty a zsinór végén.

Lassan, de gyilkosan. Hogy lakik bennünk egy másik én, ebben megegyezhetünk. De hogy az lenne a szebb, az okosabb, a higgadtabb? Vedd elő a jobbik énedet! – szólt Gizi néni, és nyomatékosítás gyanánt, rendszeresen kutacstájékra súlytott pecsétgyűrűjével. Félek, csak a rosszabbik van nálam – gondolom most, annyi év után is – vagy csak félek elővenni. Gyanakvóvá tesz a tapasztalat: aki eddig elővette, hát, mondhatni rendesen leszerepelt.

Az egyes nyelvekben fellelhető nyelvtani nemek vizsgálatakor mindenek előtt arra kell felhívni a figyelmet, hogy már maga az elnevezés is megtévesztő lehet a kívülállók számára. A „nyelvtani nem” ugyanis olyan kategóriát sejtet, amit a tudományos nyelvészet kreált magának a könnyebb megértés és feldolgozás végett: ugyanakkor feltűnő az a hiány, amely e kategória eredetének vizsgálatát jellemzi a nyelvészet területén.

Az Arany Tigris söröző „poszthrabal” törzsasztalánál mindenféle ember üldögél kedd délutánonként: színházigazgató doktor, teniszoktató, a művészettörténetek professzora, vegyészmérnök, Hrabal egykori jóbarátai, és persze a világ minden tájáról ide érkező bohemisták. Amikor befogadtak e díszes társaságba, természetesen mindenki „eldicsekedett” azzal a pár keresett vagy keresetlen szóval, esetleg mondattal, amit ismert magyarul.

Nem sokkal ezelőtt egy számomra ismeretlen kerületbe kellett mennem valamiért. Ám hiába vittem magammal térképet, a keresett helyet egyszerűen nem találtam meg az utcák szövevényében. Mit tesz ilyenkor az ember? Megkérdez valakit. Épp jött egy szimpatikus, fiatal hölgy. Érdeklődésemre azonban határozott kézmozdulat kíséretében a következőket mondta: „Ném tudom. Ném vagyok magyarul.”