„Adjatok egy pontot, amelyen megállhatok és kimozdítom a (sarkaiból) a Földet.” Arkhimédész híres mondása keringett a napokban bennem a belső bolygóm körül. Apropó Föld. Olyan kerek és tökéletesen szép ez a világ, sokan elférünk rajta, de mégis hányan leesünk róla. Régen ezt így gondolták.

Az első perctől fogva éreztem: ebből valami utazás lesz. Belső vándorbot ide! Hogy Orfeuszi, vagy odüsszeuszi még nem tudtam. Olyan volt mintha hajón ültem volna. Oh, Mayflower és Titanic, hová s merre visztek? A levegő megtelt sós-ízű várakozással. Az előttem látszó tér V alakban hajóorrként kínálta magát.

A minap olvastam egy cikket egy pszichiátertől, aki az mondja, hogy a tudomány inkább a negatív álláspontokkal foglalkozik, s azzal is kellene foglalkozni, vajon hogyan, miből építsük fel jó érzéseinket, boldogságunkat.

Szemesnek áll a világ. Én így tanultam. A minap azon gondolkodtam, amikor „befordultam a konyhába”: ez tényleg igaz lenne? Ezt kellene nekem is továbbadnom, ha majd a fiaim a globális felmelegedés közepette, egy olvadó jéghegy tetején azon morfondíroznak majd - a tíz ujjukat szopogatva (mert akkor jégkrém már nem lesz), hogyan tovább?

A puszta hódítás nem éri meg, hiszen az ember ott, éppen a csúcson, oly keveset tehet: kitűzi zászlaját vagy visszafordul, igaz, le is ugorhat, de a legtöbbször csak ülünk ott és nézünk körbe, miénk az egész hegy, meghódítottuk, de csak bámuljuk a szomszéd csúcsokat és bosszúsak vagyunk, miért éppen ide, miért éppen ez a csúcs kellett, és azután, kérem, szépen lassan mi is megfagyunk.

E heti témánk, hogyan húzzuk ki magunkat abból a bizonyosból. S egyáltalán lehetséges-e? ÖnMagunk kihúzása. Ehhez nagy képzelőerő és költészet és egy Terry Gilliam kell. Én eléggé szkeptikus vagyok. Mi magunkat, vagy megengedjük, hogy mások is odajöhessenek a gödör széléhez, és segítsenek? Vagy túl ciki? Nem fér bele az Énképünkbe? Nagyra becsülöm az emberi törekvéseket, és a változásra való hajlamot - ha tiszta szándékú és nem Önző.

„Csak egy szép gondolat. Egy apró picinyke szép gondolat” – Robin Williams járkál fel s alá egy hatalmas fa odvában, miközben Peter Pan-kiképzésen esik át Sehol szigetén. Nem tud sem kukorékolni, sem repülni, túlságosan felnőtt már. Híres ügyvéd lett, legjobb barátja a mobiltelefon, és a sok megszegett ígéret. Giling Galang, a kis szárnyas tündér-törpe szerint egy kicsinyke szép gondolat kell, s minden megváltozik.

Ez a HOPPart így címnek nem is olyan rossz. Mint egy társulat neve, elborzaszt, nem tagadom. Kapálódzva érveltünk Ascher Tamással az idegenszavasdi, az értelmetlenség, az infantilizmus és a megtévesztés ellen, ami ebből a névből árad. Ők konokul ragaszkodtak saját találmányukhoz (ezt nagyra tartom amúgy), és ez lett a nevük: HOPPart. Ők a mi tanítványaink, tavaly végeztek a Színház és Filmművészeti Egyetem zenés-színész szakán, Ascherrel közös osztályunkban.