A U19-es bronzgeneráció sikerének tükrében jöjjön egy tenyérnyi árnyék. Megemlékezünk egy ügyes korosztályos csapatról, amit a magyar bajnokság tett tönkre. Az a magyar bajnokság, ami a múlt héten futott bele a következő idénybe. Nem sportszakmázás, hanem közérthető problémaleírás.

U19-es futball-Európa-bajnokság lesz a jövő héten. Magyar szereplőkkel. Nem úgy, hogy két magyar tartalék-partjelzővel vagy egy németnek honosított szombathelyi fiúval. Hanem az egész magyar válogatottal. És nem tizenhat csapatos a mezőny, mint a nagyoknál - csak nyolcas. Nagy dolog ez annak a generációnak, amelyik kijutott. De sokkal nagyobb egy másiknak.

Van egy most nevezetlen város a Kárpát-medencében, szép, nagy irodalmi múlttal élő, pontosabban ebből is élő város, üres jelennel. A magyar vidéki városok provincialitásával. Bár az aranykor óta hullámokban fel-feltört a tehetség a városban, az utóbbi időben egyetlen jelentősebb költőt tudott felmutatni.

A héten két olyan munkámat is befejeztem, amelyek tökéletesen meghatározták az elmúlt négy-öt hónapomat. A téma szempontjából jelentéktelen, hogy mik ezek – mindenesetre undok, önző és csodás időszak volt, nem volt alvás, család, csak ők. Ezt a kettőt különösen utálták, amellett persze, hogy egymásra is fújtak, mint a rossz testvérek.

A Föld nemsokára elpusztul, a munka nagyját elvégeztük, szinte már semmi dolgunk sincs, akár egy kávét is kérhetünk. Ez a dolog általánosan szomorúnak lett beállítva, de nem vagyunk emberek, ha ezt a művet, mely boltozatként már csak a zárókő berakására vár, nem próbáljuk fanyarul és tényszerűen nézni. Nem érdemes másként.

A gyászmisén csupa olyan, nekem rég nagyon fontos és szívemnek ma is kedves ember között ültem, akik közül sokan még 18-20 éves koromban láttak utoljára, és az ő valóságukban fehérzoknis, friss vidéki hús maradok örökre. Semmit nem tudnak az azóta eltelt életemről, és ha mégis, az inkább véletlen: valahol megakadt a szemük. De ha értesültek is bármiről, amit azóta csináltam, az sem írhatja fölül bennük az évtizedes képet.

A legrosszabb számban is van valami olyan részlet, amiről tudjuk, hogy senki más nem tudna olyat a mezőnyben. Rossz számok? Hát igen: nagy az arány. És mi teszi helyre ezt a problémát? A rengeteg önreflexióban megnyíló, idegesítően és szórakoztatóan nagy öntudatú lírai én. Az önmítosz építése. A most felsoroltak java egyébként akár Ady Endrére is áll. Csak mondom.

Valaki okos mondta nekem pár éve egy nagymarosi partmenti étterem teraszán, hogy ezek az utolsó évtizedek, amikor csak úgy simán kiülhetünk vonatkozó helyre és beszélgethetünk. Kérdezem: mért, aztán mi lesz. Erre ő: aztán minden megváltozik.

Kérdés, hogy ott van-e a világ közepe, ahol úgy érezzük, hogy otthon vagyunk. Ha igen, akkor van erre egy egyszerű képletem. De nem biztos, hogy ott van. Hogy a Föld melyik pontját tartjuk otthonunknak, pofonegyszerűen meghatározható.

Elég pár évig együtt élni valakivel, plusz némi rálátással lenni a világ dolgaira, hogy lássuk az alapvető különbséget az érzelmek kifejezésének két általános módja között. És most kategorizáljunk, mert azt szeretjük. A két olvasat: a férfié - meg a nőé. Én pedig, egyetlen kromoszómának köszönhetően, a férfi oldalán állok.