Mind a mai napig fel-felmerül bennem és fájdalmasan furkál, úgy a végsőkig keserít egy beszélgetésünk a holdfényes Mechwart tér sarkán.

Harmadik éve néztem a szemébe, anélkül, hogy a szemébe néztem volna. Mindez régen történt, a valóságos életben több mint húsz évvel ezelőtt.

A híres Oscar-díjas filmet 1998-ban mutatták be. A történet most a filmvászonról a színpadra költözött. A darabot a londoni Noel Coward színházban játsszák.

Azt mondja, én kínzom. Nem szállok le róla. Ő nem száll le rólam. Nem szeret leszállni, azt mondja, nem szeret, a vére hajtja, arról nem tehet.

Először látható együtt a filmvásznon Michael Douglas és Diane Keaton, akik a Szerelem a végzetem című romantikus komédiában játszanak együtt.

Elborít. A teste. A mellkasi szőrzetemmel játszik, és akkor én meg váratlanul fölemelkedek, ráhajolok, hallgatom a szívét.

Egymás tekintete elől nincs menekülés. Testnek látjuk magunkat. Hát még a másikat! Merő test a lelkünk, vagyis merő lélek a micsodánk.

Egyszercsak látogatni kezdett. Nem magyarázta meg. Becsöngetett, ajtót nyitottam, nyeltem, nem tudtam megszólalni.

Évekig nem mondtam meg Dürernek, hogy beleszerettem a feleségébe. A feleségének sem mondtam meg. Igazság szerint magamnak sem mondtam meg, az a baj.

Ismerkedj meg vele, mondja, a feleségem. Ránézek, és... Abban a pillanatban tudom. Tudja ő is, tudom én is, csak a férje nem tudja. Miért tudná?

ÉN: Erőszakkal hatolsz belém. Magad alá gyűrsz, magadba, képzeled, ahogyan egyik amőba falja magába a másikat. Úgy emlékszel, megkaptál, nem most van, rég elmúlt.

Leszakadt a több ezer szerelemlakat súlyától a párizsi Pont des Arts gyalogoshíd rácsozott korlátjának egy része.