Hatodik Ördögkatlan Fesztivál. Nekem az első. Teljesen besózva zötyögök a  levegőtlen buszon, ami Pécsről szállítja a Nagyharsányba, és Kisharsányba tartó fesztiválozókat.

Patakparton éltem meg a másnapot,
Megint húszra húztam lapot.
Kész mázli, hogy Kapolcson még mindig relatíve könnyű stoppolni.

Tamás feljött egy éjjel hozzám. Végigudvarolt minden nőt, aki jelen volt, aztán odaállt szép, százéves íróasztalom mellé, és telihányta verssel. Jutott a szőnyegre  is.

A szemet védeni kell, zengi a média, mert ugye süt az úvé, erős a sugárzás, most, hogy végre nyár lett. De nincs is ezzel semmi baj, hisz a napszemüveg, mióta feltalálták, trendi, menő, szexi és vagány.

A mobiltelefonom mutattam nekik, ők összenevettek, s mondták, hogy Karinthynak vagy Kosztolányinak mutogassam inkább, őket jobban érdekli az ilyesmi.

Költözöm, mondom bátran, költözöm már megint, és alig várom, hogy ismét összecsomagoljak, szortírozzak, magam mögött hagyjak.

Bizonytalanság és kishitűség jellemzi a mai magyar fiatalokat. Zavaros, ellentmondásos a jövőképük, minden második kétli, hogy karrierje lesz Magyarországon.

Ha kifordulok a Hallo bár melletti kapualjból, és végigslattyogok a Király utcán, a Deák felé mindig jön egy pont, ahol belül menthetetlenül elkezdek röhögni.

Mi mindig, és mindenkor ott vagyunk a Kuruksétrán, a végső csatában, a  harci mezőn, mint ahogy folyamatosan és állandóan  átéljük az apokalipszist, a nagy felszámolást.

Nem tudom, milyen minta alapján gyűrődnek az emlékek egy kerek gombóccá, de mostanában hiába próbálom meg szétválasztani őket.

Kiver a víz, ha arra gondolok, hogy megvalósul a tárca álma, és tényleg ezt éneklik majd „rendelt időben" Böjte Csaba árvái a dévai gyermekotthonban.

Egy benzinkút kávézójában üldögélek, csípi a szemem a cigifüst. A  helyiségben rajtam kívül összesen két nő van, de ők  bútordarabok. Az egyik az italt adja, a másiknál fogadni lehet.