Van aki emlékezik, és van aki emlékszik. Ki így, ki úgy. De 1956 októbere olyan közel van, hogy aki nem élte át, az is megélte, legalább az utórezgéseit.

Lapunk munkatársa egy irodalmi fesztivál vendégeként Bali szigetéről tudósítja irigykedő olvasóinkat. Beszámolóit sorozatban közöljük – most épp egy kawi költőt keres.

Közúti balesetben vesztette életét Pribil György dalszerző, előadóművész, a blues és rock műfajok kivételesen invenciózus gitárosa. 46 éves volt.

Barna csuhában járnak, iskolákat, árvaházat alapítanak, és nagyon derűsek. Ó igen, és van három fogadalmuk is: szegénység, tisztaság, engedelmesség. Rémálomnak tűnhet.

Ennél már nem lehet szarabb, ugye? Most már nincs hova lefelé, ugye? Elértük a gödör alját, felesleges tovább ásnunk, mint anno az óvodásként a homokozóban, ugye?

A mai magyar társadalom megosztottságában és igazságtalanságában talán emlékeztethet a darabban ábrázolt Mütilénére, de a száműzetésből van visszatérés.

Most nem csak egy  kortárs zeneszerzőt hívtak meg, hanem az összes eddigi  fellépőt. A klasszikus vendég Schumann volt. Ünnep ez, méltó megkoronázása az eddigi munkának.

Egy vándorcirkusz járja az országot, népes állat- és gyerekseregletével. Pont úgy, mint a középkorban, a különbség csak annyi, hogy az előadás a mai korról szól. Nagyon is.

A haldokló Gutenberg-galaxis néhány törpecsillaga azért szór még némi fényt a papíralapú olvasást kedvelők arcába, de már évek óta üljük a halotti torát. Korai lenne?

Ozora volt, Ozora van, és nagyon úgy tűnik, hogy Ozora lesz is, ha nem hagyják, hogy ezt is felzabálja a fesztiválipar, és megmaradhat a maga csillámporos hevültségében.

Régi tervem volt, hogy bringával érkezzek. Bejárni  előtte az északi partot, megállni valamelyik kedvenc pincémnél, majd átvágni a Káli-medencén, s onnan elérni Kapolcsot.

Csípős nyelvű slammerek a kis magyar valóságról, Rájátszás zenével és irodalommal, Quimby Csodaországon innen és túl, a Sziget Fesztiválköztársaság nulladik napján.