A barátom azt mondta egy szép nyári estén, hogy nem sajnált eddig erre sem időt, sem energiát, sem pénzt, s most úgy érzi, kész, menni fog ez a „fotózás-dolog”.

Májusban lesz három éve, hogy elkezdtem itt dolgozni. Márciusban pedig egy éve, hogy felmondtam. Mit keresnek akkor mégis itt a cikkeim?

Mi döntünk, hogy mit osztunk meg és mit adunk tovább, mit ajánlunk és mihez szólunk hozzá. Mi döntjük el, hogy szabadok vagyunk-e vagy sem.

Szerencsére (sajnos) nem lett vége a világnak sem december 21-én, sem tegnap. Robbantak a pezsgők, fogytak a virslik műbelestül, elütötték az éjfélt úgy, hogy észre sem vettük.

Konzervatív osztrákok, komolytalan csehek és gulyásevő magyarok. Mi maradt az Osztrák-Magyar Monarchiából? A Budapest–Bécs–Prága tengelyről jelentkezünk.

Ég mind a négy gyertya, meg a mézeskalács is, a tepsi aljához. Majd kap vastagon cukormázat, most már ez az egy nap nem fog  tönkretenni semmit, ezt megígértem magamnak.

Nem fogok hajnali négy előtt lefeküdni, és kivételesen nem azért,  mert valami koszos csehóban próbálok a nyakára hágni az ország maradék  bor- és pálinkakészletének.

„Egy olyan köztestület tagja szeretnék lenni, mely  szakmailag minden művészeti ágazatban vitathatatlan és pártatlan szakértelemmel foglal állást."

Most akkor mi van? Dübörgő keretlegények, masírozó nácik,  hangulatfestő ellenségkép-piktorok, nem beszélve a szavazatvadász  politikusokról...

Rájöttem, hogy mindig is vonzott a skandináv minimalizmus  és letisztultság, és már nincs erőm küzdeni az ellen, aki vagyok. Raktam a koszorúra négy gyertyát, aztán helló.

Belváros, bérlakás, albérlet. Én a földön, a  szoba egyetlen konvektora előtt, amit nem merek jobban rácsavarni, mert  fogalmam sincs, milyen gázszámlát fogok kapni.

A félelemkeltés pont a lényegéről tereli el a figyelmet, ami által csak lebénítjuk magunkat és elhárítjuk a felelősséget, épp így gerjesztve kisebb-nagyobb világvégéket.