Uborkaszezon van. És lám, így igaz: négynapos távollétem alatt az üvegházban annyi uborka nőtt, hogy alig győzöm kovászolni, befőzni, salátát készíteni belőlük, és a szomszédnak ajándékozni őket. Mondom, UBORKASZEZON. De mert a két héttel ezelőtti írásomra érkezett reakciók alapján tudom, hogy minden csak értelem és értelmezés kérdése, a dolog azért ezzel az uborkaszezonnal sem ilyen egyszerű.

Felesége nyitott ajtót. Amikor meglátott, elmosolyodott és barátságosan intett. Beléptem, zavartan körülnéztem, a padlón mindenütt fekete-fehér kockás szőnyeg.

- Itthon van? - kérdeztem tétován, mire az asszonyból kitört a nevetés.

- Hát hol lenne?

Aztán mintha elszégyellte volna magát, kezét szája elé kapta és elhallgatott. Válasza még jobban összezavart, elvégre miért lenne olyan különös, ha valaki nem tartózkodik otthon?

- Gyalog? - kérdezte a belső szobából egy öblös hang.

- Naná, majd lóháton... - gondoltam bosszúsan, és kezdtem megbánni, hogy idejöttem.

- Szerintem inkább egy király...álruhában! - felelt helyettem is az asszony, és éreztem, amint minden lépésemet kíváncsian követi.

- Lépjen csak bátran, még egy kocka, és már bent is van! - szólt a mester, amikor kopogtam.

Ott ült a szoba közepén egy hatalmas asztalnál, amelyen szebbnél szebb sakktáblák sorakoztak. Körülnéztem, könyvek és sakkfigurák, egy ruhásszekrény, meg néhány kép a falon. És egy video-készülék, mellette kazetták. Talán egy kissé sokáig bámészkodhattam, mert így szólt:

- Csodálkozik? Ne tegye: a hosszú álldogálásnak időzavar lesz a vége! Üljön csak le, mondjuk ide, szembe... Úgy ni... Kávé, tea, alkohol?

- Talán egy teát...

- Zöld? Fekete? Gyümölcsös? Netán afrikai?

- Legyen zöld, köszönöm...

- Helyes! Egy kicsinyke csészely japán zöldteát az úrnak! - kiáltott ki az asszonynak - És hogy érzi magát nálunk?

- Ó, hiszen még időm sem volt rá... - szabadkoztam - talán a videó, az meglepett kissé...

- Filmek. A sakkról.

- A nagy partik?

- Dehogy, minek az! Kempelen, A hetedik pecsét, A bolond és a Királynő...

- Én azt hittem, ezek a filmek azért mégsem elsősorban a sakkról szólnak...

- Tudom, mire gondol, de higgye el, ezekből többet tanulhat egy magamfajta megszállott. Én már a sakk minden lépését ismerem és értelmezni tudom, de az érzések és az érzelmek, mindaz, ami a hatvannégy mezőn kívül történik és történhet, azt egyre kevésbé értem... Tudja, ezért is adtam fel azt a hirdetést, én ugyanis... képtelen vagyok kilépni a világba... Talán, ha ilyen szőnyegek lennének mindenütt... nem is tudom...

Tanácstalanul fogadtam váratlan kifakadását, szerencsére éppen ekkor lépett be az asszony a gőzölgő kannával.

- Cukor, tej, citrom? Méz netán?

Nemet intettem és láttam, hogy a Mester elismerően bólint.

- Lépéseivel meg vagyok elégedve! - mondta ki hangosan is, amikor egyedül maradtunk.

- És a könyvek? - böktem a polc felé.

- Természetesen. Egytől-egyig. Sötét vagy világos?

- Legyen sötét - feleltem udvariasan, mire elmosolyodott és megfordította a táblát.

- Arra szeretném kérni, hogy a Királynőt csak végszükségben használja! - szólt, mielőtt a bábukhoz nyúlt volna. Értetlenül néztem rá, de ő szó nélkül elkezdte a játszmát.

- Bizonyára sok mindent hallott már e legendás játék születéséről...

- Néhány variációt csupán - feleltem, miközben kissé tétován nyúltam egyik lovam felé - de egyik sem győzött meg igazán...

- Legfelső polc, balról a harmadik. A jelzett rész. A sorok alá vannak húzva. Olvassa fel, legyen olyan kedves...

"Két bölcs már évek óta beszélgetett, vitatkozott, egymás igazáról próbálván meggyőzni a másikat. Ám egy szép napon elunták a szavakat, és szótlanul kavicsokat kezdtek szedegetni. Aztán, amikor tele lett a markuk, az egyik kiszórta maga elé az övéit, és ekképpen cselekedett a másik is. És elkezdték egyenként felszedegetni a kavicsokat, aztán visszatenni, de máshová, és így ment ez napokig, hetekig, hónapokig, míg végül a kövecskék meglelték eredeti helyüket és az éppen sorrakerülő bölcs nem tudott már egyetlen kavicsot sem arrébb tenni. Ekkor felálltak, egymás előtt tisztelettel meghajoltak és a vesztes főhajtással elismerte a másik tudásának tökéletességét. Így keletkezett a sakkjáték, mint ősi analógia a szavak és a szótlan tudás megfeleltetésére..."

A könyvet becsuktam és visszatettem a polcra. Tetszett a történet, de valami nyugtalanított benne, ám képtelen voltam rájönni, mi is az...

- No, lépjen már... És igya ki a teáját, kár lenne egészen hűlni hagyni, második áztatás...

Úgy kaptam mattot, hogy hozzá sem nyúlt a Királynőhöz, pedig nem tartom magam kezdő játékosnak. Lesütött szemmel állítottam fel a bábukat.

- Úgy látom, valami nyugtalanítja... Látja, én is így vagyok ezzel, csak éppen fordítva: én a táblán kívüli világgal vagyok képtelen megbarátkozni, és mert nem értem a szabályokat, inkább ki sem teszem a lábamat a lakásból! Attól tartok, az a bizonyos analógia az emberi világ és a sakk között egészen megsemmisült, hogy nincs többé átjárás az egyikből a másikba, értelem vagy érzelem, vagy e z, vagy a z, és amint látja, én valahogyan átjutottam onnan i d e, de visszatérni már képtelen vagyok... Ezért is gondoltam, gondoltunk arra, hátha valaki segíteni tudna... Én megtanítom Önt tűrhetően sakkozni, Ön pedig visszavezet engem az életbe. Jó kis iskola, nem? Mindketten jól járhatunk... De lám, hogy elment az idő... Köszönöm a partit, azt a Királynő-dolgot meg majd legközelebb elmesélem, ha ugyan... Messze lakik?

- Úgy félórányira innen, gyalogosan...

- Nos, akkor ég Önnel! És köszönöm! És nagyon vigyázzon magára hazafelé, hiszen tudja: elég egyetlen meggondolatlan lépés, és vége az egész partinak! Üdvözlöm a várost, üdvözlöm a világot!

Ezt már az előszobából hallottam, ahol zavartan kerülgettem a kockás szőnyeg széleit.

- Lám, lám, igazam volt! Egy álruhás király! - mosolygott még rám az ajtóból az asszony, de én nem értettem, miért mondja ezt már másodszor, ez az egész lakás egy hatalmas sakktábla, és ez az asszony benne a királynő, ’csak végszükségben nyúljon a királynőhöz’, mondta az öreg, de hát miért is tennék ilyet, uramisten, miket gondolok itt össze-vissza, még három lépés, és az utcán vagyok, micsoda forgalom, lépni, nem lépni, lelépni, egészen összezavarodtam...

Elgondolkoztam a homoszexuálisokról szóló írásomra érkezett reakciókon, és eszembe jutott, hogy nyilván ki-ki a maga értelmi iskolázottsága alapján olvasta és értelmezte soraimat, így eszerint is reagált azokra. Ami természetes is. Ha montázst készítenék a hozzászólásokból, létrejönne az a „dialektikus egység”, amelyet Hrabal teremtett az olvasói levelekből. Ám ha egyenként veszem őket, a Hrabal által is említett káosz néz csak vissza rám.

...mert vannak emberek, akiket nehezen tudunk elfelejteni, holott nem sokat csináltak életük során, akiket nemigen tudunk kiverni emlékezetünkből, pedig valójában nem a külvilágnak éltek...

Mármost az a kérdés, vajon mi is az a tiszta lap. Mert ha a megkezdetlen, érintetlen semmi, akkor úgysem indul senki tiszta lappal. Ha maga az üresség, akkor már a kezdet kezdetén hiábavaló törekvés csupán. Hacsak mindazt, amit belénk és körénk írtak és írnak életünkben, életeinkben, nem akarjuk buddhista szerzetesként szép lassan kitörölni, és eljutni az üresség állapotába.

– Bocsásson meg, fiatalember – szólalt meg egy érdes hang a háta mögött –, csak nem akarja a hullámok közé vetni magát, éppen teliholdkor?
A híd peremén könyöklő meglepetten fordult a hang irányába:
– Ugyan, honnan veszi ezt a szamárságot?

Látszólag egyszerű a képlet, mint a kétszer kettő. Jól bevált receptekkel működünk. Aztán jön a feszültség. Ez az átkozott feszültség. Ezzel kezdődik minden. Mintha a semmiből jönne, egyszer csak itt van, bennem, bennünk, és nem tudunk mit kezdeni vele. Sem mi, sem pedig a körülöttünk élők. Csak azt vesszük észre, hogy valami nincs rendben. Pedig mi mindent jól csináltunk.

Az Ünnepi Könyvhétre jelent meg ez a tetszetős küllemű és izgalmas tartalmú kötet, amelynek kissé hosszadalmas, ám sokat sejtető alcíme: Útleíró szakácskönyv, avagy mérsékelten honismereti kulináris kalandozások a prágai, délcseh, budìjovicei, osztrák, bécsi, magyar, szlovák, lengyel, galíciai és zsidó konyhák körül. A könyv megjelenése alkalmából beszélgettünk a fordítóval, Kocsis Péterrel.

Azt mondják, a zene nem ismer határokat. A muzsika sosem ismerte a határőröket s a vámvizsgálatot. Nem kellett pecséteket kérnie, s egyik bódéból a másikba menni, hogy alapos átvizsgálás után méltónak találtassék arra, hogy idegen földre lépjen. A zene időtlen s határtalan. A nincsenek határok országában, ahol a véletlen-úton két idegennek nem kell makogni, s gügyögni és elővenni a beépített pantomim-gesztus-készletet, hogy egy pohár vizet kérjen egy kiszáradt kút mellett, hanem elő a két kanalat, rá a térdre, s a másik válaszul hevesen csattogtatja a parókáját s ebből előbb-utóbb zene lesz, azután barátság, s megszűnik a bőrszín, a vallás, meg a sok miegymás. Ez az, ami összeköt, barátokra lel. S ez mennyire igaz Pat Methenyre és örökké megújuló zenéjére. Három év után ismét Budapesten, a Margitszigeten.

Különös látványt nyújtott fekete köpönyegben állva az Astoriánál, ócska esernyője, mely egyben sétabot is volt, mindig a kezében pihent, és nyájas mosollyal dörmögte maga elé:

– Ide tessék, ide jöjjön, pillantson a dobozba, feneketlen mélység, a Halált láthatja odabent... – és ilyenkor gúnyos, csaknem sátáni vigyorrá rendeződtek ráncai. Mellette két kisfiú nyomogatta szorgalmasan egy számítógépes játék gombjait, az újságos előtt rövid sor, egy standnál pedig bioritmust készítettek számítógéppel, mindössze ezer forint ellenében.

Napok óta járok errefelé, és csodálkozva állapítom meg, hogy az a feketeruhás alak senkit nem érdekel, igaz, ő sem törődik a többiekkel, nagynéha gúnyosan végignéz rajtuk, aztán tovább mormolja azt a bizonyos mondatot.

„Feneketlen mélység... Megpillanthatja a Halált...” – ez járt eszembe még éjszaka is. Tudtam, hogy csakis valami ócska trükk lehet, mégsem szabadulhattam a gondolattól, másrészt annál biztosan nem nagyobb átvágás, mint azok a bizonyos bioritmusok. Egyszerre csábított hát a kívánság, és riasztott annak az embernek a tekintete – aztán egy reggel úgy döntöttem, megszólítom. És hogy belenézek-e abba a dobozba, azt majd eldöntöm ott és akkor.

Átvergődtem a bioritmusra várók között, és megálltam a feketeruhásnál. Az meg rám nézett azzal a förtelmes vigyorával: – Ide tessék, ide jöjjön, pillantson a dobozba, feneketlen mélység, a Halált láthatja odabent... – és felcsillant a szeme. – Jöjjön csak közelebb, fiatalember, nem harapom le a fejét, tessék, a doboz belseje Önre vár!

– Mondja csak, mibe kerül ez a bolondság? – kérdeztem tétovázva.

– Ugyan, jóember, hová gondol? A Halált akarja látni, és még fizetne is érte? Jöjjön, nézzen, lásson, zuhanjon, ameddig lehet, nem kerül egyetlen fillérjébe sem!

– Ne haragudjon, de olyan különös ez az egész... Van benne valami, hogy is mondjam, persze tudom, hogy szemfényvesztés ez is...

– Csodálkozik? – vágott közbe kajánul – A Halál már csak ilyen. Nem is értjük, tudomásul sem akarjuk venni, pedig mindig itt ólálkodik mindenki körül... De egyszer mégiscsak engednünk kell a csábításnak... Különben igaza van: szemfényvesztés. Mondom: szem-fény-vesztés...

– Egyáltalán belenézett már valaki ebbe a micsodába? – kérdeztem óvatosan.

– Ugyan – nevetett az idegen –, hiszen láthatta: az emberek észre sem vesznek, legfeljebb néhány kisgyerek, megijednek, és bömbölni kezdenek, aztán kapnak a sarkon egy csokifagyit, és elfelejtik az egészet hosszú évekre, évtizedekre...

– Ezt úgy érti, hogy... hogy Önt az emberek nem látják... Hogy Ön... – és végigfutott a hideg a hátamon.

– Hát igen... valahogy így van. De maga igazán megérdemli, kukkantson bele az én kis dobozkámba, jöjjön vissza, fiatalember, hová rohan, nem látja, az autóbusz, már nem tud lefékezni, mit csinál? Látja, most már késő, legalább belenézhetett volna a dobozba, mielőtt...

Nem sok embert ismerek, aki Kafka műveit olvasva harsány hahotára fakadna, és alighanem kevesen gondolják, hogy a prágai hivatalnok valójában jókedélyű, társasági ember volt. Pedig a korabeli beszámolók ezt tanúsítják.

Az ember innen-onnan összecsipeget-összehord mindenféle dolgokat, egy ideig cipeli magával, aztán felviszi a padlásra, vagy elássa a kiskert végében, netán kiteszi a polcra, végül már meg is feledkezik róluk, de ott vannak, nála, benne, a kosarában, a szívében vagy a lelkében, ebben a tükörkép nélküli tóban, annak is a legmélyén, a gyöngyök között.