Egyetlen bizonyosságuk volt e földön, hogy eljön, jóllehet senki sem tudott róla semmit, mégis ez a feszült várakozás, ez az állandósult izgalom, ez tartotta őket itt, e földi létben, ezért építették házaikat és ezért ölelték asszonyaikat, ezért szültek asszonyaik gyermekeket, sőt némelyek szentül hitték, hogy még a gyilkolás is emiatt történik...
A transzcendencia szó a latin scando, scandere igéből származik. Ez tárgyas vonzattal annyit jelent: ,,hág, lép valamire,,. A transcendere ige ,,átmegy,,, tárgyas kapcsolatban ,,átlép, túlhalad, áthág (pl. valamilyen törvényt),, illetőleg ,,felülmúl valamit, túltesz valamin,, jelentésű.
Hát nem is tudom. Motiváció, az aztán van elég. Kívül-belül. Szerintem például a legfőbb motiváció az, hogy az élet alapvetően szép. Szép, mert az embernek van itt valami dolga, feladata, és ez nagyon jó dolog. Hogy semmi sem hiábavaló.
Talán nem volt mindenki számára érthető, mit is jelent a MásikMagyarország gondolata. Ami a lényeget illeti, egyik hozzászólónk remekül fogalmazta meg: „Ha jól értettem, akkor az átpolitizált sík mellett, alatt, felett létező hétköznapi – ’másik’ – Magyarországot keresni, hirdetni szándékozik a cikk, legyen az életstílus, művészet, életérzés, valami, amit hétköznap látunk, érzünk, élünk és megélünk.”
Praznovszky Mihály urat már régebb óta van szerencsém ismerni, mi több, megfordult már nem egyszer „mifelénk”, Èeský Krumlovban is. Beszélgetéseink mindig feledhetetlen élményt jelentenek, és most, legutolsó krumlovi látogatásakor megint sikerült meglepnie valamivel: ezen a héten, pontosabban 2008. június 6-án mutatják ugyanis be azt az irodalmi folyóiratot, amelynek főszerkesztője és legfőbb szellemi atyja.
Megérthetik, hogy a heti téma egyszerűen kihagyhatatlan számomra, hiszen Hrabal feltétlen tisztelőjeként és a cseh kiskocsmák átutazó törzsvendégeként tudom és vallom, hogy nincs jobb szellemi-lelki-fizikai önképzőkör, mint ama cseh kórság, amelyet a helyi lakosság nagy része űz, és amelyben a csehek verhetetlenek évek óta.
Ahogy a bénító kánikula az este leszálltával enyhülni látszott, kicsit belepiszkáltunk a menetrendbe, és kulturális buszjáratot indítottunk Budapest egyik legforgalmasabb útvonalán, a 7-es busz nyomdokain, a Blaha Lujza tértől egészen a Móricz Zsigmond körtérig, hogy ezzel is megpróbáljuk kilendíteni Budapestet a megszokott hétköznapi körforgásból. Segítségünkre volt ebben egy eredeti 1968-as, kabrió jellegűre fazonírozott Ikarus busz, számos kiváló művész, illetve az utca népének bátrabb képviselői.
Van-e olyan, hogy l'art pour l'art? Létezhet-e valami – önmagáért? Cselekedhetünk-e valamit, önmagáért a puszta cselekvésért? Csak úgy? Történik-e bármi, csak úgy, mindentől függetlenül? Egy lepke ártatlan szárnylebbentése például a réten szemlélődő számára az egyik legszebb l'art pour l'art mozdulat lehet, de tudjuk jól, milyen következményekkel járhat...
Olyan országban élünk, amelyben semmi sincs a helyén: egyesek szerint elég lenne „normálissá” tenni, mások azt állítják, hogy ki kellene találni, és vannak, akik szerint csak az a baj, hogy nem merünk – vagy nem hagynak minket – elég nagyokat álmodni. A tények sem sokkal vigasztalóbbak.
De most tényleg. Ki gondolta volna még pár évvel ezelőtt, hogy az egyre gyászosabb teljesítményt nyújtó magyar fociválogatottak által okozott csalódássorozatokra éppen a jégkorong jelent majd némi tapaszt sportéletünkben? De így van, Magyarország hokiválogatottja 2009-ben az A-csoportos világbajnokság egyik résztvevője lesz. Úgyhogy felkészülhetünk rá: lassan, de biztosan a jégkorong is a magyar sportkultúra része lesz.
Természetesen nem a pénz boldogít, ha már, hanem az, amit kap(hat)unk érte. Azaz majdnem mindent és szinte semmit. Majdnem mindent, hiszen azt a pár kivételt kapásból fel lehet sorolni: hit, szerelem, barátok, család, és önmagunk. Viszont e néhány, pénzért egyelőre nem beszerezhető dolog jelent majdnem mindent ahhoz, hogy az ember igazán boldog legyen – anélkül meg nem sokat ér ez az egész kis földi paradicsomunk.