Idén, Annuska, úgy csináljuk majd a tojást, ahogy régen csinálták a nénik, jó?

Okokat keresünk, összefüggéseket, rejtett mintákat, történeteket, elveket – elvont dolgokat. Nem tárgyiasult, nem kézzelfogható és szemmel nem látható folyamatokat.

Mintha a valóság egy olyan kitüremkedésébe kerültem volna, ahol meggyűlt a máshonnan hiányzó kedvesség és jókedv.

Vannak azok, akikkel nem találkozunk – vagy azért, mert soha nem lesz közünk ahhoz a világhoz, amiben ők élnek, vagy azért, mert ha találkozunk is, sosem fogjuk megtudni, mi történt velük.

A csúcsára azért kell még valami, jegyzi meg, és körülnéz a szobán. – Megvan! – mutat az első közös képünkre, ami bekeretezve áll az egyik polcon – az jó lesz.

Ó, de jó sütőtál, jegyzi meg, a malacsültnek lesz, vágja rá az idősebb, mi nem eszünk húst, így a fiatal. Igen? És mi lesz a menü? –  a lányom most lett vega, nem tudom, mit főzzek...

Miért szeretjük annyira a pop-up eseményeket? Mi az, ami a pillanatnyiságban, az ideiglenességben és a határozott időtartamban olyan vonzó tud lenni?

A megismételhetetlensége, esetlegessége és az ezekből következő megköthetetlen szabadsága nagyon élő, folyamatosan felfrissülő és megunhatatlan eszközzé teszi, akármilyen területen alkalmazzák is.

Karnics Alina és Porogi Dorka idén némi közös ötletelés után belecsapott a lecsóba és összehoztak egy izgalmas, új és mégis a budapesti éjszakába tökéletesen passzoló projektet, a budapest micro-t.

Gábor és Adrienn képei sokkal többek, mint jól elkapott természetfotók. Úgy közelítik meg a témákat, mint egy precíz, vékony ecsettel dolgozó alkotó, aki mindent milliméterre pontosan kiszámít.

Dr. Illés Györgyi nemcsak ahhoz ért, hogy hogyan kell valamit megfelelő stílusban, hangképzéssel és beszédtechnikával elmondani, de meg is tud erre tanítani másokat. 

Van egy kedves barátom, akinek több köze van a színházhoz, mint nekem, főleg alkotói oldalról. Ő idézgeti gyakran azt, hogy 11 előtt senki sem tehetséges – magyarán addig még próbálni is felesleges.