Kevés nagyobb öröm van az életben, mint amikor megadatik, hogy tehetséges gyerekeknek (bocs, fiataloknak!) segíthetünk egy kicsit.

Legutóbb, amikor épp egy tócsában álltam – ami nem lett volna baj, ha a tócsa kint van, és nem a lakásban – átfutott az agyamon egy kedves ismerősöm mondata.

Nagyon fontos hogy mi, akik büszkék vagyunk 1956-ra, és akiknek az egyik legnagyobb sérelme, hogy akkor senki sem segített nekünk, kiálljunk az ukrajnai tüntetők mellett.

Hat évvel ezelőtt, január 22-én, a magyar kultúra napján indult a Kultúrpart. A kezdeti idők írásaiból szemezgettünk, a nosztalgiázni vágyók, és a magunk kedvéért.

Hatévesnek lenni nagy dolog, hát ünnepeljünk! Leginkább a kitartást: a miénket, és  a tiédet, kedves olvasó! A kedvet, az erőt, és legfőképpen azt, hogy még itt vagyunk.

Tudtam, hogy győztünk, és minden alkalommal győzni fogunk, valahányszor csak összejövünk, felolvasunk és előadunk, vagy csak egyszerűen meghallgatjuk a másikat.

Nőket évszázadok óta fűrészelnek ketté, a furulyás fickók elbűvölik a kígyókat, a jógik lebegnek, David Copperfield meg eltüntette a Szabadság-szobrot.

Nincsenek többé költők a bankjegyeken, az irodalom elvész az adatözön tengerében, az írói kánonok politikailag is megosztottak. Mi lehet ebben a helyzetben az író feladata?

Van-e értéke a magyar irodalomnak? Milyen összefüggés van pénz és költészet között? Miből élnek a magyar költők és írók? Mivel fizethetünk a magyar kultúráért?

Hallott már valaki ennél nagyobb baromságot? Mert én ritkán. Már hogy lenne nehéz elkezdeni valamit? Az a világon az egyik legkönnyebb dolog.

Szerencsés (vagy tapasztalatlan) ember az, akinek minden év a nagy rádöbbenések éve. Én szerencsés (vagy tapasztalatlan) ember vagyok.

És itt állunk most harminc-, negyven-, ötven- vagy akárhány évesen, itt állunk minden karácsonykor, mint akik tudják, hogy számukra valami örökre elveszett.