Ritkák azok az alkalmak, amikor minden tökéletesre sikerül – az idei ajándékkészítés sem esett ebbe a kategóriába. De talán megbocsájtják.

Van egy régi, középkori adventi ének, a várakozás dala: Veni, veni, Emmanuel. Ebben legalább hatféle neve van az eljövendőnek, ezek egyike a Napkelet.

Csak két óra járásra (vezetésre) van. Mi az a két óra. Meg a két órához szükséges autó, benzin, autópálya-matrica, türelem, pénz. Mi az. Semmi. Itt van a szomszédban.

Az a jó téli biciklizésben, hogy egyre kevesebben vállalják be. Vagyis több hely marad a biciklisávokban, és nem kell megküzdeni a jó bringatároló helyekért.

Tudom, ez nem szándékos könyvégetés, tudom, ez nem véletlen szobordöntögetés, mégis lehet, hogy fontosabb, mint a butaság sűrű köde.

Nem tudom, hogy a hideg teszi-e, vagy az, hogy emiatt már egy hete forralt bort iszom, de napok óta a Santa baby, hurry down the chimney tonight megy a fejemben.

Idén nagyon komoly küldetésben vagyok. De kivételesen nem az ajándékokról, díszekről, ételekről van szó, de még csak a Mikulás vagy Jézuska levadászásáról sem.

Hatalmas siker övezte a több mint öt éve készülő dokumentumfilm, a Jalanan bemutatóját, amely három jakartai utcazenész életét követte nyomon.

Képzeljük csak el, hogy mától kezdve jogellenes lesz az életvitelszerű politizálás a világörökségi területeken, a megállókban, állomásokon, utasvárókban.

Miért tartanak Bali szigetén költő, író, és olvasó fesztivált? Milyen is az? Sorozatunk második részét olvashatják, amelyből kiderül, milyen az igazi kawi.

Októberben a rádióból hallottuk, mi zajlik Pesten, de elképzelni sem tudtuk azt, ami ott fogadott: a szétlőtt házak, leszakadt tetők, betört ablakok és fal nélküli szobák.

– Nemecsek! Figyelj, a Körút felől!
– Látom. A tank.
– ...az édesanyjukat!
– S az Üllőin is!