Jó volna, ha lenne. Megoldóképlet az életre. Soha nem is volt, ezt ikszelném be. Kérdés, hogy ez kétségbeejtő, vagy megnyugtató? Úgy veszem észre, hogy mi emberek inkább pánikba esünk, ha nem tudjuk a megoldást. Most rögtön, adj uramisten. Még inkább elborzadunk, ha gondolkodni kell felőle. És azt végképp nem bírjuk, ha valamire nem csak egy megoldás létezik.
Réges régen, egy messzi galaxisban, nem sokkal azután hogy a Gyüli szövetségre lépett a Dientológiával, és a Nagy Itt-élő-tábla színe előtt Leonardo már bevallotta, hogy a képen nem Mary the first ül Jesus mellett, mikor már nem számított, hogy a vacsora után ki fog elmosogatni, megkérdőjelezték a tudomány létjogosultságát.
Bevallom férfiasan, mindig is rühelltem a számokat (vannak hibáim), főleg ha a kiadás-bevétel, meg adó, meg befizetetlen csekkek formájában üldöznek engem, biztosítva arról, hogy ne felejtsem el őket soha. Sikerült leválnom a matekról gimis koromban, azt hittem, ez elég a túlélésre, a művészet majd kivezet a minotauroszi barlang-életből.
Szerencsére akadnak még köröttünk elhivatottak. És persze akadnak, akiket már elhívhatnának. Az emberek többsége a vanelégbajom-állapotban létezik, néhanap elcsámcsog a Telekép-pszichológizálás végtermékein, de tartós traumát viszonylag keveseknek okoz egy földrengés több ezer kilométernyi távolságban.
Csapjunk a közepébe, a nyár langyos állóvizébe bele. Hátha végre reakció követi az akciót, ha nem is a megoldás, de legalább az agytornáztatás reményében. Mi is a helyzet a homoszexuálisokkal? Mi ez az egész? Miért van az, hogy MásikMagyarország amúgy szintén „vakációsan” reakciótlan blogoszai közül is éppen az e témával foglalkozó írás váltott ki ily heves érdeklődést?
Látszólag egyszerű a képlet, mint a kétszer kettő. Jól bevált receptekkel működünk. Aztán jön a feszültség. Ez az átkozott feszültség. Ezzel kezdődik minden. Mintha a semmiből jönne, egyszer csak itt van, bennem, bennünk, és nem tudunk mit kezdeni vele. Sem mi, sem pedig a körülöttünk élők. Csak azt vesszük észre, hogy valami nincs rendben. Pedig mi mindent jól csináltunk.
Nem térek magamhoz a téren történtek óta. Valamit vagy nem vettem észre, vagy nem akartam észre venni, úgy lett az életem része.
Színház az egész világ, s ezt mindenki tudja Shakespeare óta, maszkokat teszünk fel és le, szerepeket játszunk, s már az sem számít, hol vagyunk, otthon már vagy az utcán. Átalakítjuk a környezetünket, akarva akaratlan jól vagy rosszul, inkább az utóbbi, megváltoztatjuk a szavak értelmét. A futár régen szép szakma volt, ő vitte a levelekbe laposított híreket, ő még tudta mit jelent, „az egyik lábad itt a másik ott”. Ki merné ma ezt mondani egy modern futárnak, ő maga is tudná az itt-ott, meg a láb jelentéstartalma régen átalakult, igencsak érzékeny felületeket érintene. Például arcot, nyakat, feje búbját, sípcsontot és a legérzékenyebbről már nem is beszélve. Tényleg mivé vált az utca a 21. század elején? Az utcák vannak a házakért, vagy a házak az utcákért?
Az őskőkor műszerészei, még a ccd és megapixel előtti világban, jól tudták hogy rágóval és gyufaszállal ideig-óráig minden megjavítható. Van egy srác, akit a rágó-lobbi világkörüli útra küld, és öntudatlanul egyesíti a Föld szellemi erőit a baromkodás oltárán. És a Föld népei örülének. És látá az Úr hogy jó. És very happy.
Egy kis nosztalgia... A régi, szép időkről, amikor még értelme volt. Vagy legalábbis azt hittük. Vagy legalábbis hittünk. Együtt. Valamiben. Hogy volt hitünk, legalább abban, hogy van miben hinni. Utcai harcosok persze nem voltunk, de valami olyasmik.
Persze illene üres, hófehér címlappal indítani ezt a hetet, tiltakozásul a szombaton történtekre. Azok alapján ugyanis nincs olyan jóérzésű ember, ki legalább egyszer ne simítaná végig az útlevelét, sokadszorra álmodozván a másik élet ígéretéről, mert ugye „nem élet ez, nem élet ez”… De legalább mi ne keménykedjünk. Hogy mi is történt az Andrássy út, most már tényleg sokat látott díszletei között? Hát szomorúan állapíthatjuk meg, hogy rendkívüli esemény az nem. Valakik véleményt nyilvánítottak, megint mások meg ellenvéleményt, ennyi, ez a demokrácia, te kérted, te választottad!