Schein Gábornak már rég legendának kéne lennie a magyar irodalomban. Nem mintha nem lenne elismert, szakmailag magasan jegyzett szerző, de a nagy szenzációk mégse hozzá kötődnek. Pedig munkássága alapján rászolgált volna.
Schein Gábornak már rég legendának kéne lennie a magyar irodalomban. Nem mintha nem lenne elismert, szakmailag magasan jegyzett szerző, de a nagy szenzációk mégse hozzá kötődnek. Pedig munkássága alapján rászolgált volna.
Hidakon megyünk, ősi-tánc-lépésekkel, kultikus-kézmozdulatokkal megigazított hátizsákkal, melyben egy tiszta világot mentünk meg, ahol még értik az örök élet termékek szakrálisan igaz és profánul hamis világát. Megérkezem. Sokan vannak körülöttem, hasonló szőrük van nekik is a testükön. Elkezdődhet a homo-ludens-játék.
Nem rég került fel kicsiny kis szájtunkra a nemzeti 11-ünk, amiben valóban vészharangokat kongatunk a kultúra katakombáiban járva, mert hiszünk a feltámadásban, bár még nincs itt szerencsére a temetés pesszimizmusa. Ez átöleli a kulturális élet minden vetületét s engem is sok gondolatra sarkallt.
Igaza volt Schillernek. Ő megálmodta „Az örömhöz” című ódát (eredetileg A szabadsághoz), Beethoven dallamokba kottázta, de 27-én este megvalósult, emberek! Minden ember egyként testvér, Merre könnyű szárnyad leng. Az álmok és eszmék néha valóra válnak! Most egy kis keserű-negédes szarkazmussal írom e sorokat, miközben egyik szemem sír, a másik röhög.
Az ipari forradalom elhozta azt a fajta robbanást, amikor gépek gyártják a gépeket, s ezzel egy érdekes dolog kerül előtérbe - mit csinálnak az emberek a szabad idejükben? Fellép az olvasás igénye, ekkor jelenik meg a sajtó, a közvéleményt formáló közeg. Ez az a kor, ahol a kultúra árucikké válik.
Szeretem, ha hivatalos vagyok egy vacsorára, most úgy tűnik, Melan Kholé, a Fekete Epe országa királyának udvarába. Előttem fekete trónterem, megterített asztal, öt „udvaronc” férfi a színpad-trónterem egyik felén, a másikon hölgyek. Az invitálás mindig is bensőséges dolog, a találkozásra hívás, valamiféle részvétel valamiben, s az izgalom, hogy lehet, nem értem, mi ez az egész, de tudom, része vagyok valaminek.
Bonyolult az emberi lélek. Fura emóció-barlang, ahová néha Odüsszeuszként kell utazni, bedugaszolni a fülünket, odakötözni magunkat az árbochoz, s ha át is kelünk az élet-tengeren, a túlparton Ariadnéval találkozunk s elkérhetjük tőle azt a bizonyos fonalat, hogy kijuthassunk a minotauruszi érzéseink labirintusából – most már Thészeuszként. A kevesebb több, mondja az angol (less is more), nálunk ez úgy dívik: a jóból is megárt a sok. Hogy is van ez, de tényleg, van, ami jó dolog, de mégis ártalmas, terhes?
Ezt a cikket nem nekem kellene megírni, hanem gyerekeknek. A gyermeki szív és lét őszinte megnyilvánulásait keresem s kutatom mikor beülök az előadásra. A legőszintébbek között vagyok, amerre a szemem ellát, különböző korú palántákkal vagyok körbeültetve. Kicsik, de belül óriások. Ők még tudják, mit jelent a játék igazi világát megidézni, elhinni azt, ami nem is valóságos.
Szimat, keress, szimat! Ki ne emlékezne a farkaskutyára a fenti című magyar krimi-sorozatból? Igen, keress és szimatolj, a nyomok a Várszínházba vezetnek. A refektóriumba.
Én, én, én, meg te az nincs, és ne is álmodj rólam. Nekem, hozzám, felém, érted? Mármint nem érted, hanem értem. Ezt már én sem értem. Meg a minden szentnek maga felé hajlik a keze - itt lebegnek előttünk s persze a nagy kérdés, lecsapunk rájuk, vagy jól van ez így, ahogy van.
Pénz, zsozsó, lé, dudva, mani. Ez az, ami mindig áthatol mindenen és senkit sem kerül el. De kikerülni sem akarja senki. Attól függ, ki hogyan áll hozzá. Ízlés dolga. Nézhetünk rá így is meg úgy is, de végül mindig beismerjük: nélküle nem megy. Bár nem mindegy, hogyan. Régebben tudtunk Krőzusról, Eldorádóról, aranylázról, s a mai kor már hitelezi, befekteti, forgatja. Tőzsde és a brókerek. Bankbetét. És hol lesz ennek a vége?
Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb, mondta Szókratész, s mennyire igaz! Nézték már a párjuk fülét, hogyan kanyarodik, miközben elszundít? Ránézek a gyermekeimre, ugyanúgy kanyarodik, mint a nejemé. A sikítozó gyerekek a játszótéren, nem csak szép, de jó érzéssel is beburkol, s gondoltak-e arra, hogy nem mindegy, milyen lesz a hullámvasút-jövő képük?