A fehérblúzos lány szemébe záporzik az eső. A fiatalember felemeli a folyosó kövéről a pisztolyt. A parafatáblára tűzött fényképen a férfi teli szájjal mosolyog.
Amíg levetem a cipőm, felmerül bennem, hogy megkérdezzem a nevét. De azonnal el is hessegetem a gondolatot, hiszen az szükségképpen felveti a kérdést az én nevem felől. Ezzel most nem foglalkoznék.
Úgy érzem, mintha megakadt volna a fogaskerék, amelyik előre hajtja az időt, az erő, a szándék megvan, de túl nagy az ellenállás. Akkor meg mi értelme? Mi értelme? Hideg futkoss a hátamon, verejtékezem.
Behunytam a szemem, és abban reménykedtem, hogy megjelenik a retinámon egy igazolvány a fényképemmel, alatta a nevem. És akkor már csak el kell tudnom olvasni.
A nő elengedi a hajtincsét, egy pillanatig mozdulatlanul áll, felém néz. Mintha észrevett volna. Izgalom fog el, moccanni sem merek, érzem, ahogy a szívem egyre hevesebben ver.
Szókratészről eszembe jut Dixi, Dixiről a doxa, Doxáról a hetvenes évek, az imbolygó napok a budapesti tereken, éttermekben, kávéházakban. És a rendőrök.
A közönség szaporodik, az események sokasodhatnak, de az értelmezési szempontok apadnak. A szereplők kibenléte felől alig, mibenléte felől pedig egyáltalán nem merülnek fel kétségek.
Szemben velük, mint megvilágított színpadon egy ősz hajú hölgy ült. Kétoldalt nagy hangfalak, a hölgy előtt mikrofon. Kezében egy vastag könyv. Abból olvasott fel. Kifeszített vászon hirdette: 150 éves a Moby Dick.
Amióta leírtam ezeket a sorokat, hosszú percek teltek el azzal, hogy az interneten kaliforniai börtönökben ülő gyilkosokról készült dokumentumfilmekbe néztem bele.
Mennyit veszített nagyszabású rejtélyéből a név „Európa“, amióta úgy irányul rá a politika fénycsóvája, mint egy orfeumi színpadra tévedt angolkisasszonyra?
Egyszerű könyvoldalak voltak, ugyanolyanok, mint a többi könyvben az említett könyvespolcon, melyek között volt még számos, amely annak érdekében íródott, hogy ösztönösen, vagy előre megfontolt szándékkal elfedjen mindenféle vért.