A történelem szele belekap az egykori karakk vitorláiba, és nagy erővel továbbhajtja azt. A szekerek alatt újra kavarog az út pora.

A Nobel-díj lett Bob Dylan-díjas. 

A nagysikerű Potsdami napló után megérkezett Can Togay János új élménybeszámolója, ezúttal a Balaton partjáról.

Az írás a mindennapjaim részévé vált. Ahogy az ember vakaródzik, ha viszket, vagy eszik, ha éhes.

Egy csapásra kiszárad a szám. Torkomban dobog a szívem. Elképzelem őt mással. Nem látom a másik arcát, inkább csak az ő szemeivel nézem Ágnest. Olyasmit látok, mint az erkélyen annak idején.

A koraesti homály bekúszik a szobába. Ágnes körül járnak a gondolataim, vajon hová mehetett? Ezt a csendet közöttünk melyikünk fogja megtörni? Ki fog először a lényegről szólni? 

Végig az utcákon a szürke járdák felett, be a sötétlő, hűvös kapukon át az udvarokba, körbelebegem az egykori porolók hűlt helyét.

Az illető feláll a székről, kezet fog velem, bemutakozik. Nem értem pontosan a nevét. Nyomozótiszt. A lövöldözés ügyében szeretne beszélni velem. Sajnálja, ami velem történt.

Ágnes behozta a pizsamámat. Összehajtogatta, és becsomagolta. Talán ki is vasalta. Ez meghat. Felfüggesztette kettőnk ügyeit erre az időre. Hasi lövés. Csoda, hogy megúsztam.

A földön a csempékre vetül az ablakok árnyéka. Öt óra körül járhat. Ágyszomszédom nyögve felém fordul, az oldalára. Felismerem: az öreg a sarokról.

„Úgy nem lehet, hogy a planétát hülyének tartjuk, a csillagos eget dekorációnak, az állatokat meg butának!“ Baksa-Soós János

Kiabálást hallok. Az étterem melletti épületben történhet valami.Kiáltozások, sikoltások. Lövöldözés. A bejárat ajtaját feltépik, ketten szaladnak ki az utcára.