Ha a fülünkre hallgatunk, olyat is láthatunk, amire nincs testi szemünk. Egy távozó lélek hangokban hagy nyomot túlvilági útjának kezdetén, hangokban vetkezi le sorra maga mögött hagyott életét, hangokban veszíti el emlékeit s hangokban tűnik is el végül.
A következőkben mindvégig egyetlen zeneműről lesz szó. Még akkor is, amikor nem úgy tűnik. Sőt, akkor a leginkább. Azonban e zenemű olyan, hogy még áthallással szólva sem lehet csakis róla szó. A darab ugyanis túlmutat önmagán. Mindennek az ellenkezője is áll tehát.
Egyes misztikus tanok szerint a kegyelmi állapot előfeltétele a lélek megnyílása. Ha a lélek nem nyílik meg, nincs kegyelem. A hagyomány szerint ezért egy angyal felelős: Ananhel. Ő az, aki megérinti a lelket, hogy a lélek megnyíljon. Talán meglepő, de így van a versekkel is. Egy vers elolvasása vagy meghallgatása a legtisztább profán kegyelmi állapot lehet, ám csak akkor, ha nem marad el az angyal érintése. Április 11-e van.
Adjunk hálát az égnek, hogy senkinek sem jutott eszébe szöveget írni Mendelssohn szöveg nélküli dalaihoz. Éppenséggel megtörténhetett volna. Kiegészíteni bármilyen művet mindenkor gőg, ám bizonyos esetekben egyenesen megbocsáthatatlan. Ilyenkor nincs kegyelem.
Ha kilyukad egy fogunk, a fogorvos betömi. Ha tovább romlik, egy ideig még elodázható a végső romlás, gyökérkezeléssel. A fog azonban már menthetetlen, s bár legokosabb lenne kihúzatni, az embert nem viszi rá a lélek. Ad még egy esélyt. Pontosan ezt tette Schönberg is, mielőtt hátat fordított volna a romantikus zenének. A tizenkétfokú zene későbbi apostolának utolsó gesztusa a zenei múlt felé: a Megdicsőült éj.
Ciolkovszkij törvénye alapján legyőzhetővé vált a Föld gravitációs vonzása. Az orosz tudós nevéhez azonban nemcsak az űrutazás elvi problémájának megoldása fűződik. Létezik egy másik törvény is, amely alapján bárki kitörhet saját szubjektív valóságának bűvköréből. Ez a felfedezés azonban Zoja Ciolkovszkaja érdeme.
Köztudott, hogy a Goldberg-variációkat egy álmatlanságban szenvedő porosz főnemesnek köszönhetjük. A történet meghökkentő. Elmeséljük, úgy ahogy hallottuk. Épp csak egy kicsit variáltunk rajta.
Ha hallgatunk, nyelvünk a szájpadlásunkhoz vagy a felső fogsorunkhoz tapad. Ha pedig elkezdünk beszélni, elválik onnan, halk hangot adva. Észre sem vesszük. Ám vannak olyanok, akiknek ez a hang a hallgatás után többet mond minden beszédnél.
Az indiánok tudták, hogy a „nagy szél”, a hurrikán végigpusztítja a földet, de belsejében, a forgószél „szívében”, csend és béke honol. Ezért is szimbolizálhatja a lelket, hiszen a lélek még a legnagyobb zavarodottság, a legvadabb szenvedélyek viharában is tiszta, áttetsző és mozdulatlan legbelül.
Liszt még nem járt az emberélet útjának felén, amikor Dante olvasása után már a sötétlő erdőbe jutott. Sőt, még tovább is, le egészen a pokolba. „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” hangzik Dante nyomán a zenemű mottója, ám aki arra számít, hogy csak tömény bugyorzene következik, téved. A disszonanciákon, a sötét tónusokon, a szenvedésen, a kénköves ménkű homályán ugyanis újra és újra átcsillan a fény. „Szálla alá a poklokra, harmadnapon feltámada...” Bizony, bizony, itt a Húsvét.
Péntek, szólt Robinson egy este a tűznél. Finom volt a hús, jóllaktunk. Kint esik az eső (olyan, de olyan angolosan, hogy menten elsírom magam), játsszunk valamit.
Szemesnek áll a világ. Én így tanultam. A minap azon gondolkodtam, amikor „befordultam a konyhába”: ez tényleg igaz lenne? Ezt kellene nekem is továbbadnom, ha majd a fiaim a globális felmelegedés közepette, egy olvadó jéghegy tetején azon morfondíroznak majd - a tíz ujjukat szopogatva (mert akkor jégkrém már nem lesz), hogyan tovább?