Azzal kezdtem volna, hogy ha a pénz maga nem is boldogít, de az, amit veszünk érte, az azért néha perszehogy, jobb híján. Aztán kezembe került egy cseh napilap, különös közvélemény-kutatással: az Európai Unió tagállamainak polgárai között felmérést végeztek tavaly, amelynek témája a pénz, pontosabban a pénznem volt. És kénytelen voltam változtatni álláspontomon: igen, akár a pénz is boldogíthat-szomoríthat.
Csehországban minden év április 30-án immár emberemlékezet óta afféle Boszorkány-éjt ünnepelnek (Èarodìjnice): este a városok zöldellő dombjain és vidéken az erdőszéleken és tisztásokon egyaránt tábortüzek égnek mindenfelé, fiatalok és kevésbé fiatalok sörözgetnek, beszélgetnek, udvarolnak, egyszóval élvezik az élet szépségét. Mindez Prágában még egy különlegességgel folytatódik: a május elsejét errefelé az emberek nem annyira a munka, mint inkább a szerelem ünnepeként tartják számon.
Hernyónak lenni nem tartozik éppen a legvidámabb dolgok közé. Vannak persze náluknál is szomorúbb szenvedői e földi létnek, mondjuk a földigiliszták, akiknek még lábuk sincsen... Mert lábból egy hernyónak van elég. Némelyikük még parádés színeivel is büszkélkedhetne, ha akarna. De nem akar. És ez nagyon is érthető az ő esetében.
A prágaiak számára immár 14. esztendeje a Svìt knihy, azaz a Könyvvilág elnevezésű nemzetközi könyvvásár jelenti évről-évre a könyv és az irodalom ünnepét. A Hole¹ovice negyedben található kiállítási csarnokban (Výstavy¹tì) megrendezett hosszú hétvége ismét gazdag programmal várja a szakmai és laikus érdeklődőket, ezúttal sem csupán az irodalom szerelmeseit.
Annyi szép, fennkölt, okos, magasztos, bölcs, buddhista, liberális, sztoikus mondatot lehet írni oldásról és kötésről, elengedésről és megengedésről, meg ilyenekről, hogy az csak na. Tegyék is ezt meg írótársaim, ráfér erre a világra, átengedem nekik a terepet. Van ugyanis néhány dolog, ami eszembe jut minderről, és ami elbizonytalanít: Nagy Sándor, a Szerelem, a művészetek, és persze a paradicsom. Én inkább ezekről szólnék, ha nem is a megoldás reményében, de legalább kötetlenül.
Amikor tavaly júniusban megjelentek az üvegházban és a gyógynövény-veteményesben az első meztelencsigák, azt gondoltam, valamiből nekik is élni kell. Aztán pár nap alatt fogyadozni kezdtek az addig szépen növögető brokkoli és a francia karfiol levelei, a bazsalikomok úgy eltűntek, mintha a szomszéd spagettipartira hívta volna meg egész Krumlovot, csak a menta tartotta magát hősiesen, így legalább egy jó kis hűsítő teára maradt némi reményem.
Már hogyne lenne. Istentől bizonyosan, embertől mikor-hogy. Csak sohasem akkor, amikor a legjobban számítunk rá. Amikor a mi mértékeink szerint a leginkább kellene. És ha eljön, akkor csak utólag tudjuk megérteni, belehelyezni életünkbe.
Szubjektív valóság, objektív igazság, ítélkezés, tolerancia, mások bűne és igazsága – leggyakrabban használt idézeteink hívószavai ezek. De vajon értjük-e jelentésüket igazán, vajon azt jelentik-e, amit gondolunk róluk, vagy más értelmezésük is lehet? Próbálkozzunk egy kicsit.
Mottó:
„...A. Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. Már nincs messze az idő, szól, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik...
Az ember kezdi elfelejteni, hogy tulajdonképpeni célja egy rövidke, a földi élet idejére szóló utazás önmaga középpontja felé. Vagy, ami ugyanaz, felfedezni a világ közepét. A szívét. A helyet, ahonnan már – és még – minden egy. Megtalálni ama gyöngyöt a mélyben, ahogyan azt Hrabal mester mondotta volt Jakob Boehme nyomán. És ha ez a gyöngyszem megvan, megvan minden.
