A mai Magyarország egyik legnagyobb nemzeti ünnepe március 15-e. Az 1848-as eseménysorozat emléknapja és annak jelképei sok változáson mentek keresztül: volt a FIN, azaz a Forradalmi Ifjúsági Napok (március 15., 21., április 4.) köntösébe bújtatott „rejtett ünnep”, amelyet csak a merészebbek ünnepeltek vagy próbáltak megünnepelni külön.
Theus úr, ahogyan kocsmabéli hívei szólítják, már a cím láttán azonnal intene és hosszas fejtegetésbe kezdene arról, hogy nem a kifejezések, nem a szavak, hanem a tettek viszik előbbre a világot... de most hatszáz kilométer választ el minket, ezért nyugodtan belekezdhetek.
Szemesnek áll a világ. Én így tanultam. A minap azon gondolkodtam, amikor „befordultam a konyhába”: ez tényleg igaz lenne? Ezt kellene nekem is továbbadnom, ha majd a fiaim a globális felmelegedés közepette, egy olvadó jéghegy tetején azon morfondíroznak majd - a tíz ujjukat szopogatva (mert akkor jégkrém már nem lesz), hogyan tovább?
Vágjunk a közepibe. A közösség élményébe bele. Ha azt mondod, közösség, azt mondom, tömeg. Ha azt mondod, magányosan, azt mondom, egyedül. Ha azt mondod, élmény, azt mondom, rég volt. Mikor is?
A puszta hódítás nem éri meg, hiszen az ember ott, éppen a csúcson, oly keveset tehet: kitűzi zászlaját vagy visszafordul, igaz, le is ugorhat, de a legtöbbször csak ülünk ott és nézünk körbe, miénk az egész hegy, meghódítottuk, de csak bámuljuk a szomszéd csúcsokat és bosszúsak vagyunk, miért éppen ide, miért éppen ez a csúcs kellett, és azután, kérem, szépen lassan mi is megfagyunk.
E heti témánk, hogyan húzzuk ki magunkat abból a bizonyosból. S egyáltalán lehetséges-e? ÖnMagunk kihúzása. Ehhez nagy képzelőerő és költészet és egy Terry Gilliam kell. Én eléggé szkeptikus vagyok. Mi magunkat, vagy megengedjük, hogy mások is odajöhessenek a gödör széléhez, és segítsenek? Vagy túl ciki? Nem fér bele az Énképünkbe? Nagyra becsülöm az emberi törekvéseket, és a változásra való hajlamot - ha tiszta szándékú és nem Önző.
Néhány hónapja kezembe nyomták a Színház- és Filmművészeti Egyetemen (nekünk már főiskola marad örökre) felvételim első rostatesztjét: 1990-ben az akkori Nemzeti Színház Kaukázusi krétakör előadásáról írtam elemzést. Az egész utolsó bekezdést neked szenteltem, energiáidat, gondolatközvetítő képességedet, bődületes erődet, jelenlétedet méltattam, összevetettem az Elveszett paradicsombeli alakításoddal, és arra vetemedtem, hogy örömömet fejezzem ki, hogy végre egy neked való szerepet kaptál a Nemzetitől.
„Csak egy szép gondolat. Egy apró picinyke szép gondolat” – Robin Williams járkál fel s alá egy hatalmas fa odvában, miközben Peter Pan-kiképzésen esik át Sehol szigetén. Nem tud sem kukorékolni, sem repülni, túlságosan felnőtt már. Híres ügyvéd lett, legjobb barátja a mobiltelefon, és a sok megszegett ígéret. Giling Galang, a kis szárnyas tündér-törpe szerint egy kicsinyke szép gondolat kell, s minden megváltozik.
Ha létezne folyamatos fejlődés, ha az evolúció minden kétség nélkül igazolható tény lenne, a világ szerintem előbb-utóbb elunná magát. Szó se róla, mintha valóban lenne valamilyen irány, valahonnan valahová (valamiből valamibe), de ez aligha vigasz a számunkra.
Ez a HOPPart így címnek nem is olyan rossz. Mint egy társulat neve, elborzaszt, nem tagadom. Kapálódzva érveltünk Ascher Tamással az idegenszavasdi, az értelmetlenség, az infantilizmus és a megtévesztés ellen, ami ebből a névből árad. Ők konokul ragaszkodtak saját találmányukhoz (ezt nagyra tartom amúgy), és ez lett a nevük: HOPPart. Ők a mi tanítványaink, tavaly végeztek a Színház és Filmművészeti Egyetem zenés-színész szakán, Ascherrel közös osztályunkban.
Mindenekelőtt nem árt szögezni: a szocializmus sohasem létezett. Ahogyan nem létezett a katolicizmus, a demokrácia vagy a... és sorolhatnám tovább. A szocializmus is egy a valójában még fel sem épített, ki sem próbált és máris elárult vagy elfeledett eszmék, vallások, ideák sorában.