Egy nagy, fekete örömforrással szolgál nekünk a Junior Boys, épp, mikor már majdnem elfelejtettük, mennyire izgalmas tud lenni a páros.

A Chairlift tagja írt dalt Beyoncénak és szerepelt már egy MGMT-klipben, most pedig örök kollégájával az év eddigi legszellemesebb popalbumát készítette el.

Az Oasis és a Blur mellett csak mérsékelt rivaldafény vetült rá, mégis ott van az elmúlt 25 év legnagyobbjai között. A Suede új lemeze azonban nem tökéletes.

Akik figyelemmel kísérték a Battles eddigi pályáját, nem fognak hátrahőkölni a La Di Da Di innovativitása miatt. Sőt: a zenekar egyre kevesebb ingert nyújt, és azt is ingadozó színvonalon.

Kolosszális debütálása után a Savages új lemezével ismét megmutatja, hogy amihez a csajok értenek, ahhoz végképp nincs szükség urakra.

Bár a Beach House kitüntetett pozíciója talán nem változik ötödik lemeze érkezésével, a Depression Cherry sajna minőségileg visszaesést jelent.

Mac DeMarco ugyanazokkal a cselekkel próbál bevenni minket, mint amikkel az utóbbi években próbálkozott, és bár a srác még mindig tök imádni való, egyre immúnisabbak leszünk a bájára.

Nagyon lehet örülni annak, hogy David Bowie még ma is szenvedéllyel alkot, a ★ viszont nem fog tetszeni azoknak, akik John, I’m Only Dancinget várnak.

Rejtély hogy meddig örülhetünk annak, hogy a Libertines működésben van, viszont a csapat tavalyi, még most is ígéretes visszatérő lemeze azt sugallja, hogy egy darabig velünk lesznek a fiúk.

Sír a szívunk, korunk egyik fontos amerikai rockegyüttese ugyanis ingyen jelentette meg Star Wars című lemezét. Persze nem ez a gond, hanem az, hogy a Wilco alulteljesít magához képest.

Ki szavazott volna arra, hogy a New Order csinálja meg az év egyik legjobb partilemezét? Mi nem, de a poént már lelőttük. Peter Hook eltűnt, Gillian Gilbert visszajött, a csapat pedig remekel.

A Run Over Dogs kétévnyi pihenő után jelentkezett friss lemezzel, a három hónap alatt, stresszmentesen megkomponált korong pedig hangzásilag és minőségileg is méltó folytatás lett.