Évtizedes lyuk után a Sleater-Kinney teper, kapar és sarokba állítja a mezőnyt, ami talán nem is létezik. Ha minden visszatérés ilyen lenne… Ez ilyen, és ilyen=nagyon-nagyon jó.

Billy Corgan harmadik, a Smashing Pumpkins neve alatt kiadott szólólemeze egész jó lett, bár nyilván nem annyira, hogy keserűség nélkül lehessen a kánonba passzírozni.

Brian Warner tokájának ereszkedésével lemezei színvonala is esik, a Marilyn Manson 9. anyaga így nem mutat sok újdonságot, és a csapat erényeit sem tudja rendszerezni.

Korszakos albumok tekintetében elég uncsi év lett, bár a végére azért összeszedte magát. Lássuk, melyik harmincegy anyagot szerettük legjobban az idén!

Csak egy arra érdemes lemezről nem ejtettünk szót idén, és persze, hogy nem a Swans bababorítós unalomszobráról van szó. Ím: D’Angelo és a Fekete Messiás.

Férfiasan érzékeny, gitárcentrikus popzenéből kevés a jó manapság, a TV On The Radio és a Merchandise azonban ezúttal is remekel a műfajban.

Lány és pasik oszlanak el egyenlőtlenül a TOPS és a Pharmakon lemezein, fölénybe azonban a nők kerülnek az esztendő két kiemelkedő albumán.

Depresszió és halál, gitárzene és jazz/hiphop/elektronika, szomorú poszt-punk és bolond avantgárd. Flying Lotus és a Twilight Sad idén is kiváló.

Két típus, a bohém individuum és a kollaboratív lény feszül egymásnak Ariel Pink és Ty Segall idei, kiváló munkáin, a párbaj egyértelmű győztese pedig a közönség.

Pasi szólóprodukció és háromtagú csajegyüttes nyújt hasonló színvonalú, mégis nagyon különböző lemezeket az év vége felé. Ex Hex vagy Baxter Dury? A válasz: mindkettő!

Az új Vaselines azért nem olyan jó, mint a régi, mert talán még jobb is; az Alvvays pedig azért kellemes nagyon, mert egy kicsit kellemetlen. Mindkét csapat idei albuma megnyerő.

A tavalyi év elején az Iceage és a Foxygen is nagyot dobott egy-egy perfekt stúdiólemezzel, a színvonal pedig szűk két esztendővel sem változott olyan jelentősen. Vagy mégis?