A férfi előresiet a kapualjba, ott bevárja a nőt. Egy borítékot vesz elő, átnyújtja. A nő végigpergeti ujjával a boríték tartalmát, majd köpenye zsebébe süllyeszti. Aztán átöleli a férfit. Csókolóznak.

Távolabb a nő megállt a fürdőszobából a folyosóra ömlő fényében. Megszédülök, megvárom, hogy elmúljon, aztán újra indulok. Ahogy közeledem, a nő nyújtja felém a törülközőt.

Úgy érzem, mintha megakadt volna a fogaskerék, amelyik előre hajtja az időt, az erő, a szándék megvan, de túl nagy az ellenállás. Akkor meg mi értelme? Mi értelme? Hideg futkoss a hátamon, verejtékezem.

Behunytam a szemem, és abban reménykedtem, hogy megjelenik a retinámon egy igazolvány a fényképemmel, alatta a nevem. És akkor már csak el kell tudnom olvasni.

Hazamenni. Kellemes érzés társul a szóhoz, amiről egy félig nyitott ablak jut az eszembe és a függöny, amint a huzatban csapkodva rátekeredik az ablakkeretre.

A nő elengedi a hajtincsét, egy pillanatig mozdulatlanul áll, felém néz. Mintha észrevett volna. Izgalom fog el, moccanni sem merek, érzem, ahogy a szívem egyre hevesebben ver.

Ellebeg az uszoda a zöld csempékkel együtt. Ellebegnek a lépcsők, a homokkőből faragott hal, a körhinta, el a házak felett az alkonyati ég, a hold, azok ketten, ahogy futnak…

Szókratészről eszembe jut Dixi, Dixiről a doxa, Doxáról a hetvenes évek, az imbolygó napok a budapesti tereken, éttermekben, kávéházakban. És a rendőrök.

A közönség szaporodik, az események sokasodhatnak, de az értelmezési szempontok apadnak. A szereplők kibenléte felől alig, mibenléte felől pedig egyáltalán nem merülnek fel kétségek.

Szemben velük, mint megvilágított színpadon egy ősz hajú hölgy ült. Kétoldalt nagy hangfalak, a hölgy előtt mikrofon. Kezében egy vastag könyv. Abból olvasott fel. Kifeszített vászon hirdette: 150 éves a Moby Dick.

Amióta leírtam ezeket a sorokat, hosszú percek teltek el azzal, hogy az interneten kaliforniai börtönökben ülő gyilkosokról készült dokumentumfilmekbe néztem bele.

Mennyit veszített nagyszabású rejtélyéből a név „Európa“, amióta úgy irányul rá a politika fénycsóvája, mint egy orfeumi színpadra tévedt angolkisasszonyra?