A stratégia az ész (jel)szava. Hogy a józané, vagy az őrülté, az most mindegy. A stratégia csak a gyakorlatban működik, ha egyáltalán. Oda kell figyelni rá, észben kell tartani, alkalmazni, meg-megújítani, egyszóval tudatosan élni vele. Az igazán fontos dolgok azonban végül másutt dőlnek el, valahol legbelül.
Még mindig vége? – kiáltott fel Anyukám egy tehetségkutató verseny fináléját várva, mert csak nem jött az eredményhirdetés, pedig már mindenki énekelt, volt, aki kétszer is. Mégsem ért véget a műsor. Valahogy így van ez ezzel a nyolcvankilenccel is.
Szinte csak a szakmabeliek tudják, hogy a hollywoodi álomgyár egyik alapművét egy emigráns magyar írta. A drámaírás művészete szinte felmérhetetlen hatású mű, és az 1942-es megjelenés óta nem készült magyar fordítása. Eddig.
Így 2009 évvel Krisztus születése után nem nagy dolog a bűnről értekezni, hiszen relatív lett az is, mint annyi minden. Pedig bűneinket belátni, azt mondják, az első lépés a jó irányba. Na persze, de hát ma már olyan sincs igazán, hogy jó, meg hogy irány.
Kezdjük a kötelezőkkel. K. F. 1823. január 22-én fejezte be Szatmárcsekén a Himnuszt, 1989 óta a Magyar Kultúra Napjának áldozzuk a dátumot, és arra gondolunk, milyen jó a kultúrára gondolni. Meg kiosztanak néhány díjat. Ennyi? Ennyi. De legfőképp: csütörtök, szemerkélő eső.
Nem mindig van ilyen csoda. A harminc centisre már harckocsival is – mondja Miska bácsi. Tíz éve, ha volt ilyen, na akkor még átsétáltunk Fonyódra. Kutyával. Az a ködből is kivezet. Mert ha a tó közepén megtalál a köd, akkor napokig is elbolyonghatsz. Meg a kutya megérzi, ha forrás van, hőforrás a jég alatt.
Nos, maradjon. De nem azért, mert tetszik nekünk, mert valójában kiveri az embert a víz, ha meglátja a szót: Népköztársaság. Eszünkbe jut például a balatoni üdülőben focizó KISZ-es adonisz, Hámori Csaba, aki éppen gólpasszt ad egy volt ÁVH-snak, de eszünkbe juthat Lendvai Ildikó, aki Balatonaligán egy KISZ-es továbbképzés szünetében Melba csokit tolt Csikós Nagy Béla szájába, mert Ildikó a nagy öregekkel is jóban volt, nemcsak a fiatal, transzparenseket szorongató fejpántos KISZ-esekkel is.
Azt mondják, olyan kisszerű korban élünk, hogy nehezen derül ki, mit is érünk valójában. Ha egyáltalán valamit. Mások meg azt mondják, hogy minden kor egyforma, csak a benne élők értékelik másként. Minket meg majd értékel az idő. Meg a távolság. És persze vannak, akik szerint a globalizáció következtében az egész világ egy nagy falu lett, és nincs már se idő, se távolság. De az is lehet, hogy mindegyik állítás tévedés. Vagy legalábbis általánosítás. Az pedig veszélyes dolog.
Azérazmá΄ milyen dolog, gazdasági válság miatt öngyilkosnak lenni… Nem mintha nem lenne példa rá épp elég a múltból is, de hát térjünk észre, emberek! Nincs más megoldás? (Itt van például a ’gazdasági eutanázia’: ha vagyonom több mint 80 százalékkal csökken, altassanak el örökre…’) Most éppen Németország egyik leggazdagabb embere halt bele hirtelen elszegényedő önmagába, a 74 esztendős milliárdos, Adolf Merckle.
Istenbizony nem kockáztatok többet. Éljenek a stabil pontok. Belefáradtam a fogadalmakba. Mindahányan voltak valaha is, előbb-utóbb megkövültek, vagy kiderült, hogy sekély vizekre íródtak, netán elfújta őket a szél. Jobb, ha biztosra megyek.
Jó lesz nekünk az az unió – mondogatták cseh barátaim a csatlakozás előtt, és azóta is röhögnek a markukba. Jó lesz, mert ahová Svejk beteszi a lábát, ott kő kövön nem marad, ott mindazok csak ámulnak-bámulnak, akik az életet túl komolyan veszik. Most meg pláne nyeregben vannak, legalábbis a következő fél esztendőben.
Működik bennünk a pavlovi reflex, elérzékenyülünk karácsony táján, és hogy ez a téli napfordulóval, az ár-apály jelenséggel, vagy a szeretet energetikai terével van kapcsolatban, nem tudjuk. Csak egy biztos: írtunk minden kedves olvasónknak egy dalt.