Hiába védekezett, hogy az csak egy játékpisztoly, ráadásul fából van, apukája fogta, és bevágta a  lobogó tűzbe, majd bezárkózott a szobájába, és estig nem jött ki. Csak ült az ágyon.

És akkor megcsördült a telefon. Ő volt az. A maga finoman vontatott hangján, de valahogy mégis izgatottan köszönte meg az üzenetet, majd egy kis szünet után hozzátette, hogy „én szeretem magát”.

Meg is feledkezem a skót szoknyájáról, de az év egy bizonyos napján meglepetésszerűen megjelenik és csupasz, szőrös lábakkal, szoknyában, kezében aktatáskával végigvonul a szemközti függőfolyosón.

A történelem szele belekap az egykori karakk vitorláiba, és nagy erővel továbbhajtja azt. A szekerek alatt újra kavarog az út pora.

A Nobel-díj lett Bob Dylan-díjas. 

A nagysikerű Potsdami napló után megérkezett Can Togay János új élménybeszámolója, ezúttal a Balaton partjáról.

Az írás a mindennapjaim részévé vált. Ahogy az ember vakaródzik, ha viszket, vagy eszik, ha éhes.

Egy csapásra kiszárad a szám. Torkomban dobog a szívem. Elképzelem őt mással. Nem látom a másik arcát, inkább csak az ő szemeivel nézem Ágnest. Olyasmit látok, mint az erkélyen annak idején.

A koraesti homály bekúszik a szobába. Ágnes körül járnak a gondolataim, vajon hová mehetett? Ezt a csendet közöttünk melyikünk fogja megtörni? Ki fog először a lényegről szólni? 

Végig az utcákon a szürke járdák felett, be a sötétlő, hűvös kapukon át az udvarokba, körbelebegem az egykori porolók hűlt helyét.

Az illető feláll a székről, kezet fog velem, bemutakozik. Nem értem pontosan a nevét. Nyomozótiszt. A lövöldözés ügyében szeretne beszélni velem. Sajnálja, ami velem történt.

Ágnes behozta a pizsamámat. Összehajtogatta, és becsomagolta. Talán ki is vasalta. Ez meghat. Felfüggesztette kettőnk ügyeit erre az időre. Hasi lövés. Csoda, hogy megúsztam.