Középvezetőnek lenni nem könnyű: felfelé és lefelé is meg kell felelni. Haydn-nek ez sikerült, méghozzá nem is akárhogy, hiszen a szorító kényszer megoldásaként különleges zeneművet alkotott.

Nagy baj van, nagyon nagy baj, ez az üzenet. Meg kellene találni a megoldást, hogyan szólaltatható meg a társadalomban az összes szólam úgy, hogy minden egyes hang összhangban legyen a többivel.

Nem vitás, hogy Dvoøak Amerikában komponált zeneműveibe számos elemet beépített a helyi zenék stílusjegyeiből. Ám olyan különös, mélyen nyugtalanító hangzás sehol máshol nem hallható, mint az Amerikai vonósnégyes második tételében.

Az ópium a legképtelenebb képek megpillantását teszi lehetővé, ám az átélt képtelenség nem adható vissza vizuálisan. Kivéve, ha hangokba mártjuk az ecsetet s hangzó színeinkkel festjük ki a zenei teret, ahová belépve a képzelet ópium nélkül is meglódul.

A szőlő olykor édes, olykor savanyú. A legsavanyúbb szőlő azonban az, amit az ember nem tud leszedni, mert nem éri el. S hogy mi köze ennek a pénzhez és a boldogsághoz? Mindjárt kiderül.

Hogy a pénz boldogít-e vagy sem, nem tudni, de az biztos, hogy nagyon könnyen tesz boldogtalanná. Épp ennyire biztos azonban az is, hogy a játék meg épp ennyire könnyen tesz boldoggá, s nem csak úgy, hogy közben elfelejti az ember, mennyire boldogtalan is a pénz miatt. A játék sokkal többet ad, mint amennyi pénzünk hiányzik. Bizonyíték erre egy olyan zene, amely még egy játéknál is sokkal többet ad, de ha csak játéknak fogjuk fel, már akkor is boldoggá tesz, az bizonyos.

„Változnak az idők s velük változunk mi is. S hogy miképp? Ahogy ők, úgy mi is egyre rosszabbak leszünk.” Keserű igazság ez, bölcseknek, balgáknak egyaránt. A bölcsek persze mindig és mindenhol azzal vigasztalódnak: ha rossz is, ami most van, amiatt mégiscsak jó, hogy ennél még csak rosszabb lesz.

Prokofjev beavatott volt, ez nem lehet kétséges. 1936-ban komponált zenés meséje gyermekeknek íródott, de mint minden mese, nemcsak nekik üzen. Allegóriaként nekünk szól, főleg nekünk, akik már megismertük a szenvedélyek hatalmát.

Ha majmot akarunk fogni, venni kell egy szűk szájú edényt, diót szórni bele, majd jó erősen kikötözni valamihez és elrejtőzni. A majom jön, belenéz, látja, hogy ennivaló van benne, bedugja a kezét és belemarkol a dióba. Ezután már csak meg kell fogni, mert többé nem ereszti el a zsákmányt, márpedig enélkül nem tudja kihúzni a kezét az edényből, hiszen a teli marok nem fér ki a nyíláson. Saját magát ejti foglyul. Akárcsak mi.

A ’Sehnsucht’ szó nemcsak vágyat, sóvárgást jelent, hanem a németek emblematikus máshová, főként napfényes tájakra vágyódását is. Goethe Itáliába vágyódott, Nietzsche Görögországba, Mühle elvtárs Rostockból pedig a Balatonhoz. S ez mind érthető. Hideg, esős, ködös tájakról délre menekül mindenki, ahol felpezsdül a vér és egyáltalán, érdemes élni. Vannak azonban kivételek.

Wagner Siegfried-idillje már több mint száz éve rejtély a tudomány számára. Előadása során ugyanis, érthetetlen módon, hő szabadul fel. A jelenséget mi sem tudjuk megmagyarázni, ám okát sejteni véljük.

A tömeg az tömeg. Súlya van, akármiből legyen is, anyagból vagy emberből. De nem mindig, és végképp nem örökké.